Hideg van
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2011. január 09. vasárnap, 04:29
- Szász Anna
Szász Anna
Hideg. Az emlékezetem mélyéről felkúszik a Hóba fagyott levelet kaparász dideregve a szellő kezdetű Radnóti vers. De nincs kedvem folytatni. Nincs kedvem a verssel, a lírai hangulattal átszellemíteni, és ezáltal súlytalanná tenni a kemény tényeket. Hideg van.
Hárman állunk a buszmegállóban. Három nő. Egyikünk neme csak sejthető. Ami biztosan megállapítható, hogy hajléktalan. Hosszú köpeny van rajta. A fejét usankaszerű sapka fedi, a lába műanyagzacskóba bugyolálva. Vele az a bizonyos, összetéveszthetetlen hajléktalan szatyor. Hideg van, mondom én, csak azért, hogy mondjak valamit. Hát még éjszaka, mondja ő. Hol tudnak aludni, kérdezem. Ki itt, ki ott- válaszolja. A hideg szétvert bennünket. Nem tudnak valamelyik szállóba bemenni? Bajos. Mert kell hozzá orvosi igazolás. És ott kell lenni este hat órakor. És még akkor sem biztos, hogy beengednek.
Ekkor jött a busz. A másik nő, aki eddig csak hallgatott, velem együtt szállt föl, közben megjegyzi: – Még mindig itt tartunk?
A hajléktalan asszony ott maradt. Talán várt valakire. Vagy csak úgy, hogy töltse az időt.
Hol is tartunk?
Az Origóban, 2010. december 17-én megjelent hír szerint megteltek a hajléktalanszállók az országban.
Pontos adat a hajléktalanokról a hajléktalanság természetéből adódóan nincs. Győri Péter, a Menhely Alapítvány kuratóriumának elnöke a Beszélő 2005. március-áprilisi számában Hajléktalanok – a szavak és számok hálójában címmel közölt tanulmányában a Budapesten működő összes hajléktalanellátó intézmény kapacitását négyezer-hatszáznegyven férőhelyben adja meg. Egy átlagos téli éjszakán nyolcezer hajléktalan ember alszik Budapesten, közülük háromezren fedél nélkül.
Ugyancsak ő számol be a Népszabadság 2010. április 15-i számában a februárban tartott hajléktalanszámlálás eredményeiről. E szerint Budapesten a helyzet nagyjából változatlan, vidéken viszont a hajléktalanok száma robbanásszerűen nőtt.
„Speciálisan magyar jelenség – mondta –, hogy a hajléktalanok többsége nem a fővárosban, hanem vidéki nagyvárosokban él. Hat nagyobb városban, Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Székesfehérváron, Szolnokon és Veszprémben többen alszanak közterületen, mint ahányan bejuthatnak a szállókra. Kiemelkedően magas a hajléktalanok száma a lakosság számához képest Esztergomban, Miskolcon, Dunaújvárosban.”
Becsléseik szerint körülbelül harmincezer hajléktalan él Magyarországon, Budapesten nyolc-tízezer.
A Beszélőben közölt tanulmányban azonban részletesebb adatokat találunk. Nemcsak a fedélnélküliekről, hanem azokról is, akik nem lakáscélú helyiségekben laknak, hanem pincékben, raktárhelyiségekben, elhagyott üzletekben vagy szoba-konyhás lakásokban, ágybérlőként, ami kísértetiesen emlékeztet a két világháború közötti, sőt, a még régebbi, a tizenkilencedik századi állapotokra.
Akkoriban még a szakmunkások sem tudták megfizetni a lakbéreket, ma széles rétegeket, középosztálybelieket is fenyeget, hogy elveszítik az otthonukat.
A közüzemi díjak fizetése már hosszú ideje több tízezer család számára megoldhatatlan. Emlékszem, még a kilencvenes évek elején egy nyugdíjas könyvtárosnőtől hallottam azt a bizonyos mondatot, amit később oly sokszor, szlogenként: „Vagy eszem, vagy kifizetem a számláimat.” A számlapasziánsz nevű népi játékot, amely abból áll, hogy csak a legsürgetőbb számlákat egyenlítik ki, hol a villanyszámlát, hol a közös költséget, egyedül élő, értelmiségi barátnőim is űzik.
A jelenlegi helyzet túlzás nélkül tragikus. A 120 napnál hosszabb ideje adósságait nem fizető háztartások száma mintegy másfél millió.
2010. áprilisában, ugyancsak a Népszabadságban, Ónody-Molnár Dóra arról számol be, hogy hatvankétezer banknak tartozó ügyfél van. Ma már a számuk nagyjából megduplázódott. Emberek, akik a válság előtt alacsony kamatozású euró és svájci frank alapú lakáshiteleket vettek föl, és ma a svájci frank forinthoz képest egekbe emelkedő árfolyama miatt fizetésképtelenné válnak, ha megszűnik a kilakoltatási moratórium, családostul utcára kerülhetnek. Volt egy terv, hogy az árverezésre kerülő lakásokat az állam vagy az önkormányzat megvásárolja, és aztán a volt tulajdonosoknak bérbe adja, de úgy tűnik, hogy ez a megoldás valahogy nem akar megszületni. Bár most mintha elhangzott volna e tárgyban valami ígéret.
A hajléktalanellátó szervezetek tapasztalják, hogy tömegesen fordulnak hozzájuk segítségért olyanok, akik még nem veszítették el az otthonukat, de az egzisztenciájuk megrendült, a lakásvesztés pillanataiban vannak, gyakran pánikban, tájékozatlanul.
Időközben pedig már hatályba lépett a fővárosban a rendelet, amely kitiltja a hajléktalanokat a közterületről.
A Nyugati-téri aluljáró a mintája, hogy ezt hogyan is kell csinálni. Az aluljárót megtisztították, a főpolgármester közreműködésével eltávolítottak százegynéhány embert, elhelyezték őket hajléktalanszállókon, bezsúfolva a zsúfolt szálláshelyekre.
A tények azonban tények, a matematikát nem lehet felülírni. Van négyezer-hatszáznegyven férőhely, és nyolc- tízezer, valahol a téli hideg elől búvóhelyet kereső hajléktalan.
Elhangzott 2011. január 5-én, a Civil Rádió Kávészünet című műsorában.
