Az ellenzék ellenzékéről
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2011. december 06. kedd, 04:51
Időről időre felbukkannak találgatások az Orbán-rendszer leválthatóságáról, az ellenzéki összefogás esélyeiről, különösen a Jobbik és a parlament demokratikus ellenzéki pártjai (MSZP, LMP) viszonyáról. E töprengések a választások közeledtével újra erősödni fognak majd, de addig is számos sajtótájékoztató, politikusi nyilatkozat fogja taglalni, hogy ki kivel és miért vagy miért nem hajlandó összefogni pozícióinak remélt javítása érdekében.
Legutóbb Lázár János fideszes frakcióvezető vonta le a következtetést a decemberi éjszakákról elhíresülő parlamenti ülésnapok kapcsán: „[Az ellenzék pártjai] egymás kezét szorítva küzdöttek, hogy miért, az már egy kétséges dolog. […] Tudatos összefogásról és egy ellenzéki koalíciónak a kibontakozásáról van szó.” Kétségtelen, hogy az ellenzékbe szorult pártok gyakran adnak le egyforma (nemleges) szavazatot, ha a kormány javaslatáról van szó, ez azonban még távolról sem jelent ellenzéki koalíciót. A régi vicc szerint a forgalommal szemben haladó autós érzi úgy, hogy „mindenki szembe jön”, azt azonban hozzá kell tenni, hogy azoknak, akik szemközt autóznak, nem feltétlenül azonos az úticéljuk. (A lázári vélekedés mindenesetre pontosan megfelel annak a fideszes felfogásnak, amely változatlanul „ostromlott várnak” láttatja Orbán kormányát.) Arról nem is beszélve, hogy koalíciót választási eredmények tudatában szoktak kötni, előzetesen legfeljebb összefogásról lehet szó.
Lázár hozzátette még: „Igaz, hogy összeálltak, de így hárman együtt is alkalmatlanok arra, hogy egy ország sorsát rájuk bízzák.” No, ebben speciel szerintem is igaza van, még ha nem is azzal a felhanggal, amivel ő fogalmazott. A parlament jelenlegi három ellenzéki pártja külön-külön is kicsi, és távolról sem alkot egységes ellenzéket. A közös cél (Orbán leváltása) esetenkénti együttszavazásokat ugyan eredményezhet, de az eddigiekben a Jobbikkal legfeljebb alkalmi együttműködésről beszélhetünk, koalíciós, majdani közös kormányzásra való felkészülésről vagy erre utaló magatartásról nem.
Álláspontom szerint ennek így is kellene maradnia. A Jobbik és a demokratikus ellenzéki frakciók között ugyanis olyan nagy a politikai távolság, hogy az ellenzéki padsorok szoros egymásmellettisége sem tudja csökkenteni. A Fidesz korábban olyan határozottsággal zárta le a baloldallal való együttműködés lehetőségét, hogy potenciális partnere csak a szélsőjobboldalon lehetett, és olykor mutat is hajlandóságot rá, hogy egy-egy radikális színezetű indítvánnyal, retorikával a Jobbik táborát próbálja megszólítani. (Most abba nem is mennék bele, hogy a Fidesz és a Jobbik között az egyeztetések hírére Lázár már nem reagál ilyen élesen.) Nem nehéz feltételezni, hogy más szavazatarányok esetén a mostani Fidesz hajlamosabb volna a szélsőjobb irányában keresni esetleges szövetségeseit, mint a baloldali, liberális mezőben. A kormánypárt és a széljobb retorikája között sokkal több a hasonlóság, mint a Fidesz és az MSZP, illetve az LMP között, a Jobbikkal való kormányzati konfliktusok sokszor kevésbé elvi különbségekből, sokkal inkább a vezető szerep, illetve a radikalizmus eszközeinek alkalmazása körül alakulnak ki. (Néha az az ember érzése, hogy a Fidesz szemszögéből a Jobbikra nem elsősorban az ellenzék, hanem a vetélytárs kifejezés volna találóbb.) A Jobbik ugyanis nemcsak a kormány ellenzéke, hanem a (demokratikus) ellenzéké is, hiszen alapvetően mást gondolnak a kívánatos politikai berendezkedésről, alkotmányosságról, alapvető szabadságjogokról stb. Gondoljunk csak arra, hogy az MSZP, a DK és az LMP a 89-es alkotmányosság talaján állt, a Jobbik ugyanúgy új alaptörvénnyel akarta lezárni a rendszerváltás óta eltelt „zavaros” húsz évet, mint a Fidesz – csak nem Orbánéval, hanem a sajátjával.
A mai pártrendszer – sokan megállapították már – nem két-, hanem hárompólusú, egy egyenlő szárú háromszöggel lenne jellemezhető, amelynek csúcsát a „centrális erőtérben” érdekelt Orbán-párt, a másik kettőt a demokratikus ellenzék és a Jobbik alkotja. Felmerült már a „technikai koalíció” ötlete (fel is fog még), vagyis az, hogy az Orbán-rendszer leváltására fogjon össze minden ebben érdekelt politikai erő, s majd a győzelem után elővehetik az addig jegelendő konfliktusaikat. Gyakran hozzák fel példaként a második világháborút, amikor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hajlandó volt szövetséget kötni az akkor világ egyik legszörnyűbb diktatúrájával, hogy legyőzze a másik legszörnyűbbet. Úgy gondolom, ez a hasonlat az ellenzéki pártok együttműködésére nem, vagy csak megszorításokkal alkalmazható. Elsősorban azért nem, mert az amerikai elnöknek nem kellett Hitler legyőzése után Sztálinnal közösen kormányoznia egy országot… (Vö. „minden hasonlat sántít”, ez viszont mind a két lábára.) Márpedig az MSZP-DK-LMP vagy más összetételű demokratikus formációnak ezt kellene tennie egy esetleges választási győzelem esetén a Jobbikkal. Ez pedig elképzelhetetlen, az ilyen szirénhangok ellen a demokratáknak be kell tömniük a fülüket. A szocialisták mereven zárnak a Jobbik irányába, és ezt meg is kellene tartani. A szélsőséges pártokkal való együttműködés gondolatát pedig akkor is vissza kell utasítani, ha ennek az az ára, hogy kevesebben maradunk rendszer-ellenzékben, és tovább kell enni az oppozíció keserű kenyerét. Nem passzivitásról van szó persze, aktív és következetes demokrata magatartással is ki lehet várni, amíg a demokratikus politizálás újra annyira népszerű lesz, hogy leválthatóvá teszi az Orbán-kabinetet. (Utóbbihoz persze másra is szükség lesz, de ez más töprengés témája. Mint ahogy az is, hogy az MSZP és az LMP között – finoman szólva – sem felhőtlen a viszony, amint az már többször kiderült. Konfliktusaik viszont többnyire programviták, és a későbbiekben kezelhetők, tisztázhatók lehetnek, a Jobbikkal való nézetkülönbségekre ez nem igaz.)
New morning – flickr/alice
Szokták mondani, hogy az „ellenségem ellensége a barátom”, esetünkre alkalmazva: „az ellenfelem ellenfele a szövetségesem”. De nem az. A szocialisták, zöldek, liberálisok szemében a Fidesz jobboldali ellenzéke nem potenciális szövetséges, hanem legalább olyan (vagy még komolyabban veendő) politikai ellenfél, mint a leváltani óhajtott kormánypárt. Nincs arra utaló jel, hogy ezen az állapoton bármelyik érdekelt fél is változtatni szeretne a közeljövőben – de azért nem árt erre időnként felhívni a figyelmet…
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
