Berlinale: Berlinben ünnepelni fogják, Budapesten nem fognak örülni
- Részletek
- Szemle
- 2012. február 14. kedd, 03:03
- Galamus-csoport
A berlini filmfesztivál blogjában jelent meg Barbara Möller írása: A Berlinale – minden fesztiválok legharciasabbika
Nyár van. A hőség szinte megállítja a faluban az életet. És mégis futótűzként terjed el a hír: meggyilkoltak egy roma családot. A szomszédok hallgatnak. Senki nem látott, nem hallott semmit. A 11 éves Rio, testvére, Anna, és a beteg nagyapa tudja, hogy senki nem fog a segítségükre sietni, ha netán visszajönnek a tettesek…
Fliegauf Benedek Csak a szél című filmjét a héten vetítik a 62. Berlini nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjában, és nem kell nagy prófétának lenni ahhoz, hogy az ember két dolgot megjósoljon: először is Berlinben ünnepelni fogják a filmet, és másodszor is Budapesten nem fognak örülni. Ahogy 2007-ben Belgrádban sem örültek annak, hogy a boszniai nők szerb katonák általi tömeges megerőszakolásáról szóló „Grbavica” című film ment a Berlinale versenyében. Vagy ahogyan London sem örült annak, amikor Berlin a kilencvenes években minden idők egyik legnagyobb brit igazságügyi botránya felé fordult, és Jim Sheridan „Az apa nevében” című filmjét vetítette, amelyet Angliában már forgatása idején „az IRA machinációjának” bélyegeztek. Angliában egyébként most heves viták folynak Phyllida Llloyds „A Vaslady” című filmjéről, amely szintén szerepel a fesztivál programján. A briteket nem annyira a gyűlölt Thatcher-érára való visszapillantás izgatja, hanem inkább az, hogy Lloyds merte tematizálni az egykori Vaslady demenciáját.
Az írás részletesen és terjedelmesen felidézi a Berlinale számos hasonló, politikai tartalmú „botrányát”, és megállapítja, hogy a Berlinale számtalan esetben bizonyította: a három „A” kategóriás filmfesztivál, a Cannes-i, a velencei és a berlini közül az utóbbi a legpolitikusabb rendezvény. A szerző szerint a művészet és politika keverésének Berlinben hagyománya van, sőt, egyenesen a fesztivál egyik „alapító eleme”, hiszen 1951-ben az amerikai megszállók filmügyekben illetékes tisztje, Oscar Martay kezdeményezésére jött létre, mintegy a kommunizmus elleni kulturális bástyaként.
A Berlinalét a mai napig meghatározza politikai „hozománya”, ezért itt egészen más, sokkal élesebb politikai szelek fújnak, mint a sztárok prezentálására összpontosító, ragyogó Cannes-ban, vagy a kicsit álmodozó Velencében, amely a filmfesztiválját egy szállodatulajdonos kreativitásának köszönheti, akinek 1932-ben az a jövedelmező ötlete támadt, hogy az üdülési szezont meghosszabbítja néhány filmcsillaggal.
A cikk részletezi, mely államokkal keveredett már viszályba a fesztivál. Megemlíti egyebek között, milyen rossznéven vette Törökország, hogy meghívták a fesztiválra a Taviani-fivérek filmjét az örmények elleni népirtásról (A pacsirták háza). És kihívást intézett az iráni mollahokhoz, amikor tavaly a zsűribe hívta meg az éppen hat évi börtönre és húsz év foglalkozástól való eltiltásra ítélt Dzsafar Panahi fimrendezőt. Panahinak tíz napon át tüntetőleg fenntartottak egy üres széket, és a város teli volt a fesztivál plakátjaival: „Hol van Panahi?”
Idén a magyarok mellett a kínaiak örülhetnek. Vasárnap vetítik Alison Klayman „Ai Weiwei: Never Sorry” című dokumentumfilmjét. Kosslick, a Berlinale igazgatója emellett javasolta, hogy az üldözött kínai művésznek kínáljanak fel professzori állást Berlinben. „Akkor jelen kell lennie, és ezt majd még közöljük a kínaiakkal!”
Csütörtökön következik Fliegauf a „Csak a szél” című filmmel. Az alkotás a Magyarországon 2008-ban és 2009-ben lezajlott roma-pogromokon alapul. Ezek során 11 ember vesztette életét, a romák elleni uszítás máig folytatódik. A Berlinalén február 18-án bemutatják a „Magyarország 2011” című, epizódokból álló filmet is, amely a magyarországi politikai légkört tematizálja, s amelynek rendezői között Fliegauf mellett ott van többek között Kocsis Ágnes, Mészáros Márta, és Jancsó Miklós. A vetítést követő vitát Tarr Béla vezeti majd, az az ember, akit tavaly a zsűri Nagydíjával tüntettek ki „A torinói ló” című eposzáért, aki már nem érzi jól magát hazájában, és aki azt mondja: „Az Orbán-kormánynak kell eltűnni. Nem nekem.” És ezt nyilvánvalóan így látja a Berlinale vezetése is – írta Barbara Möller.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
