NZZ: Meg kell-e védeni a népeket önmaguktól? Orbán és Ponta ezzel a kérdéssel szembesíti az EU-t
- Részletek
- Szemle
- 2012. július 26. csütörtök, 03:02
- Galamus-csoport
A Neue Zürcher Zeitung vitarovatában Jan-Wener Müller, a Princeton egyetem professzorának írását közölte Ki az európai demokrácia őrzője? címmel.
Létezhet-e az Európai Unióban diktatúra? Néhány éve egy ilyen kérdést még a politikaelmélettel való érdekes játszadozásnak tartottak volna. Tekintettel azonban a legújabb magyarországi és romániai fejleményekre, hitelen komolyra fordult a lehetőség, amelyet Brüsszel soha nem vetett fel nyíltan: hogy ugyanis a demokratizálódási folyamatok az új tagállamokban talán mégiscsak megfordíthatók. Most akkor az EU lépjen fel a demokrácia őrzőjeként, és mintegy védje meg a népeket önmaguktól? Vagy ezzel Brüsszel páneurópai politikai rendőrséggé válik, amely Lappföldtől Lampedusáig előírja a az egyetlen igaz demokráciaértelmezést? A nemzetek feletti paternalizmus veszélyét jó lenne komolyan venni – de az EU elvben fel van hatalmazva rá, hogy beavatkozzon a nemzeti demokráciák védelmében. A tulajdonképpeni probléma abban áll, hogy máig nem állnak rendelkezésre meggyőző politikai vagy jogi eszközök az ilyesféle beavatkozáshoz.
Két ellenérv
Általában két ellenérvet – egy gyakorlatit és egy inkább elvit – hoznak fel az ellen, hogy Brüsszel legyen a demokrácia őrzője. Egyfelől azt mondják, hogy az EU, mivel maga is eklatáns demokráciahiányban szenved, nem léphet fel a tagállamokban a demokrácia védelmezőjeként. Ez az érvelés azonban szem elől téveszti, hogy az unió nem abból vezeti le a legitimitását, hogy ő maga egy kontinentális demokrácia, hanem sokkal inkább azért legitim, mert szabadon választott nemzeti parlamentek önként kötelezettséget vállaltak arra, hogy betartják az európai játékszabályokat. Senki nem tiltakozik különösebben, amikor az Európai Unió Bizottsága beavatkozik egy-egy tagállamban az európai gazdasági verseny biztosítása érdekében.
A másik mindig újra felhozott kifogás nem elvi jellegű, hanem azzal vádolja az EU-t, hogy kettős mércével mér: Haider Ausztriája ellen nehézfegyvereket vetettek be, Orbán Viktor magyar miniszterelnököt is megfenyegette a bizottság, de Berlusconit éveken át békében hagyták, noha megpróbálta ellenőrzése alá vonni a médiát és az igazságszolgáltatást. Röviden: a kis tagállamokon példát statuálnak, a nagy alapító tagállamok, mint Olaszország, bármit megengedhetnek maguknak.
Ez a gyanú nem alaptalan, de teljesen eltérő történelmi helyzeteket próbál azonosan megítélni. A Haider miatti szankciók nem utolsó sorban azért vallottak kudarcot, mert megszületett a döntés, még mielőtt az akkori osztrák kormány bármi kifogásolhatót tett volna, így a szankciók tisztán jelképes jellegűek voltak, és úgy tűnt, hogy inkább Jacques Chirac francia elnök önmegerősítését szolgálja, akinek akkoriban a nyakában ült a Front National. Berlusconinak pedig nem sikerült gyengítenie a hatalmi ágak megosztását – az igazságszolgáltatás sikeresen védekezett, a Cavaliere elvesztette a népszavazásokat, amelyek hosszú távra megszilárdították volna a hatalmát; a média megvédte magát a gleichschaltolástól. És John Stuart Mill, a 19. század nagy liberálisa után szabadon: mindaddig, amíg van remény, hogy egy nép képes maga megszerezni vagy visszahódítani a szabadságát, a világ többi részének tartózkodnia kell.
Pártpolitika protekció helyett
Kérdéses azonban, hogy ez a remény fennáll-e még Magyarországon vagy Romániában. Ráadásul ezek az országok 2004-ben, illetve 2007-ben teljesen tudatosan kapcsolódtak be az európai közösségi vívmányok elfogadásába, hogy erősítsék a liberális demokráciát: mint Odüsszeusz, megkötözték magukat, hogy a jövőben ellen tudjanak állni az antiliberálisok szirénhangjainak. Orbán Viktor tehát most nem állhat ki, és nem állíthatja, hogy az EU úgy viselkedik, mint a törökök, a Habsburgok és az oroszok – megszállóként, aki elnyomja a szabadságszerető magyarokat.
A tulajdonképpeni probléma gyakorlati jellegű: a Lisszaboni Szerződésben van egy paragrafus, amelynek értelmében egész sor jogot meg lehet vonni egy olyan országtól, amely tartósan megsérti az európai alapértékeket. (A történelem apró iróniája: ez az ötlet a kilencvenes évek közepén Olaszországtól és Ausztriától származott, és megelőző intézkedésnek szánták a keleti bővítés előtt.) A paragrafust azonban ma már „nukleáris opciónak” tekintik, más szóval olyan lehetőségnek, amelyet valójában sohasem alkalmaznak, nem utolsó sorban azért, mert minden nemzeti állam tart attól, hogy a cikkelyt valamikor őellene is alkalmazhatják.
Német jogtudósok ezért az javasolták, hogy az illiberális irányba sodródó államok polgárai az Európai Chartában biztosított alapvető jogaik védelmében forduljanak a nemzeti bíróságokhoz, amelyeknek a maguk részéről követni kell az Európai Bíróság előírásait. Vagyis a nem mindenkiben tudatosult „EU-állampolgár” státust alkalmazzák emelőként a tagállamok liberális erőinek erősítésére. Ám a bírálók szemében ez a megközelítés túlságosan legalista, hiszen itt lényegében politikai kihívásokról van szó.
Politikai válasz azonban nem várható. Amint gyakran hallani, az euróválság Európa politizálódásához vezetett – most a politika európaivá tétele a feladat. Ez azonban oda vezet, hogy az Európai Néppárt védőn odaáll alelnöke, Orbán elé , és Martin Schulz, az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke, és egyben Orbán egyik legélesebb bírálója, most felmenti a névleg baloldali román Ponta miniszterelnök eljárását: pártpolitika a demokrácia védelme helyett. Európa, ha nem akarja elárulni önmagát, hivatott, sőt, kénytelen megvédeni a demokráciát tagállamaiban. Ehhez azonban hiányoznak a jogi és a politikai eszközök.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
