Két érvvel több
- Részletek
- 2010. február 13. szombat, 14:38
- Andor Mihály
Andor Mihály
Húsz évvel ezelőtt, de még négy évvel ezelőtt sem gondoltam volna, hogy egyszer csak nem lesz párt, amelyikre szavazni tudok. Ezért megértettem és elfogadtam Mihancsik Zsófia érvelését, aki úgy döntött, hogy fintorogva ugyan, de az MSZP-re fog szavazni. Én ugyan más eredményre jutottam, az MDF-re, de semmi alapom nem volt a vitára, mert ugyancsak fintorogva fogok szavazni. 
Most azonban, hogy pontosította választását, és Gyurcsány Ferenc személyét jelölte meg fő oknak, nyomós ellenérveim támadtak.
Hat évvel ezelőtt én is reménykedve figyeltem Gyurcsány Ferenc fölbukkanását. Üdítő színfolt volt: tudott beszélni, volt víziója Magyarországról, fölismerte, hogy mifelénk az évszázadok óta rögzült mentalitás okozza a legnagyobb problémát, és ezen kellene változtatni, tudta, mit akar, és meg is próbált valamit csinálni. Őszödön megpróbált igazat mondani. Be is törték a fejét – saját pártja hathatós együttműködésével. Sokáig azt hittem, végre Magyarországnak van egy államférfia.
Aztán lépésről lépésre rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, Gyurcsány Ferenc mégsem jó politikus. Hiszen egy politikust nem csak a víziói minősítenek, hanem az is, hogy meg tudja-e valósítani elképzeléseit. Jó elképzeléseim nekem is vannak, de fogalmam sincs, hogyan kellene őket megvalósítani. Nem is mentem politikusnak. Gyurcsány viszont elment politikusnak, és kezdtek jönni olyan hibák, amelyeket jó politikus nem követ el. Rögtön az őszödi beszéd, melyet nem szűk körben, hanem az országgyűlésben kellett volna elmondania. De ha már ezt a szerencsétlen megoldást választotta, akkor számítania kellett volna pártbeli ellenfelei szorgos munkájára. Nem lehet jó politikus az, aki nem ismeri a saját pártját.
Aztán jöttek a rosszul előkészített vagy elő sem készített hebehurgya ötletek, élükön a kormányzati negyeddel. A jó politikus úgy jön elő népszerűségnövelő ötletekkel, hogy azok növelik a népszerűségét. Ezek nem növelték. Inkább lejáratták szerzőjüket, rontották hitelét. Közben zajlott a rosszul előkészített egészségügyi reform hosszú agóniája – ugyancsak saját pártja hathatós közreműködésével. Nem felejthetjük el a saját kis kórházukért eredményesen alkudozó szocialista polgármester-képviselők hadát. Egy jó politikus legyőzte volna őket, de ők győztek. Végül az MSZP rákényszerítette a reformok visszavételére. Nem bírt a pártjával, de nem ezért gondolom, hogy rossz politikus. Előfordulhat, hogy valaki rossz pártba keveredik, de ha kiderül, levonja a következtetést. Mert a jó politikus tudja, melyik az a pillanat, amikor hitelessége megőrzésével visszavonulhat, hogy később visszajöhessen. Gyurcsány Ferenc nem tudta. Ha akkor nem enged pártjának, és nem bontja föl a koalíciót, hanem lemond, talán még új pártot is szervezhetett volna. Sok híve volt, ha ellenfelei erősebbnek látszottak is. Ezt a pillanatot azonban elmulasztotta. Ehelyett a hátralévő néhány hónap alatt sorozatban került egyre méltatlanabb helyzetekbe (az ellenzék érzékletes kifejezésével szólva: hagyta, hogy pártja fölmossa vele a padlót), míg aztán mégis eljött a lemondás pillanata – csak éppen későn. Mire meghozta döntését, egy hitelét vesztett miniszterelnök és pártelnök mondott le.
Megértem Minhancsik Zsófia MDF-fel szembeni ellenérzéseit. Az LMP-ről szólva, velem sem fordulhat elő, hogy „olyan pártra szavazzak, amelyik részben a Védegyletből, részben a doktrinér liberális, és általam rendkívül kártékonynak tartott jogvédőkből nőtt ki, részben meg azokból a radikális környezetvédőkből, akik a közösségi kényszerekben hisznek”. Azt azonban nem hiszem, hogy Gyurcsány visszatérhet. Mindig kísértene a kétely: megtalálta-e azokat a módszereket, amelyekkel rokonszenves elképzeléseit meg is tudja valósítani; lett-e politikai „ütemérzéke”, és felismeri a megfelelő pillanatokat; nem sodorják-e el az ötletei, amelyeket nincs kitartása alaposan előkészíteni. És mindezzel nem járatja-e le megint a baloldaliság és liberalizmus számomra elfogadható formáját. Az lehet, hogy tanulóképes, de az elvesztett hitelességet semmiféle tanulás nem pótolhatja. Ugyanis előbb látatlanban bizalmat kellene szavazni neki, hogy megmutathassa, mit tanult. És ennél a szavazásnál súlyosabban esik latba, amit eddig tapasztaltunk tőle, mint az, amiben reménykedünk. Utolsó előtti mondatában Mihancsik bevallja, hogy csak a remény élteti. Ezzel már nem lehet vitatkozni, mert a remény nem racionális kategória.
Mihancsik Zsófia nem hiszi, hogy az MDF lesz a megújult, számára is elfogadható politizálás letéteményese. Én sem hiszem. Nincsenek illúzióim az MDF elnökének elvi szilárdságáról, de erősen bízom sértett hiúságában. Ez nem túl felemelő, de – Mihancsikot idézve – a mai hozott anyagból erre telik. Ami viszont biztos, az számomra két hiteles személy, Bokros Lajos és Debreczeni József. Nem hiszem, hogy ez a két ember, akár egy frakció egységes támogatásával, szemernyit befolyásolni tudja mindazt, ami történni fog, de egy biztos: ha majd megszólalnak a parlamentben, arra a közvélemény oda fog figyelni, annak lesz súlya. Ha ők nem lesznek ott, akkor ki fogja elmondani azokat a mondatokat, amelyeket mindenképpen el kell mondani? Ez éppen két érvvel több, mint amennyi az MSZP mellett szól. Ott ugyanis egy ilyen ember sem látszik.
A szerző szociológus, oktatáskutató
