Hazugságok hálójában
- Részletek
- 2012. szeptember 18. kedd, 05:56
- Endrődi Gábor
„Pénzjuttatás a bankoknak”, olvasta a miniszterelnök a parlamentben az IMF (vagy az EU vagy mindkettő, igény szerint) állítólagos követeléseinek egyik pontját. Legkésőbb ekkor vált nyilvánvalóvá mindenki előtt, aki csak egy kicsit is konyít a pénzügyekhez, hogy blöffről van szó: ilyen feltételt nemhogy egy IMF-tisztviselő, de egy kezdő bankárgyakornok sem írna le soha. A „halállista” összeollózásával megbízott pártpropagandista vagy főnöke nyilván úgy találta, hogy a „bankadó kivezetése” túlzottan elvont fogalom a magyar átlagpolgár számára, a „bankoknak történő pénzjuttatás” jobban mozgósítja a fogyatkozó rajongótábor indulatait. Az iromány szerzőinek és persze az előadónak is érdemes lenne belátnia, hogy ilyen színvonalú demagógiával már a késői Kádár-korban sem lehetett babérokat aratni, pedig azóta történt egy s más.
A Fidesz az indulatkeltés, a bűnbakképzés és a népbutítás magasiskoláját mutatta be 2004 és 2010 között, de minden sikerszéria véget ér egyszer: ma már nincs az a paraván, amelyik el tudná fedni az unortodoxnak becézett, valójában voluntarista és dilettáns gazdaságpolitika kudarcát. Recesszió, a versenyképesség drasztikus romlása, Európa-rekord infláció, a beruházások zuhanásszerű visszaesése mind-mind egy irányba mutat: az Orbán-Matolcsy kettős teljesen elszakadt a valóságtól és az eddigieknél mélyebb szakadék felé kormányozza az országot. A gazdaság mélyrepüléséért az Európai Közösséget okolni jól bevált, de már kifutóban lévő színdarab – a kétszázadik előadás után nemcsak a nézők lelkesedése apad, de mintha maguk a színészek is kezdenének fáradni.
2011 közepén állhatott a zeniten a legújabb kori magyar populizmus élcsapata. Egy titokban tartott, de pontos forgatókönyv szerint levezényelt kényszerállamosítással a magyar GDP mintegy tíz százaléka folyt be a büdzsébe, gyakorlatilag ellentétel nélkül. A kormányzat meg volt róla győződve, hogy a pénz elegendő lesz a legfontosabb célok egyidejű megvalósításához: ekkora összeggel meg lehet fordítani az adósságpályát, vissza lehet szerezni legalább az energiaszektorban a privatizált állami tulajdont és ki lehet pótolni a költségvetési hiányt, amíg az adócsökkentés meghozza a tőle várt eredményeket. Minden másképp történt. Miközben a kormány az Európai Bizottsággal és a nemzetközi pénzügyi intézményekkel vívta önmaga által kiprovokált szabadságharcát, a magántőke különösebb hírverés nélkül egyszerűen leírta Magyarországot. A magánbefektetőnek ugyanis – legyen külföldi vagy hazai – se ideje, se pénze nincs évek alatt megszülető, patikamérlegen kiegyensúlyozott, soha végre nem hajtott bírósági ítéletekre várni; kiveszi, ami menthető, aztán egy-két évtizedre elfelejti az országot, és vidámabb vidékek felé néz.
A magánbefektető ugyanis tudja, amit a diplomaták sohasem fognak nyíltan kimondani: két és fél év rombolása után a fékek és ellensúlyok szétporladtak, a lassan és csikorogva, de mégiscsak működő demokratikus intézményrendszer pedig halott. Abban az országban, ahol az Alkotmánybíróság még csak napirendjére sem tűzi hárommillió állampolgár megtakarításának állami elkonfiskálását, szócséplés jogbiztonságról beszélni. A magánbefektető azt is pontosan tudja, hogy működő cégekből célzott adókkal, törvényekkel és rendeletekkel hónapok alatt romhalmazt lehet csinálni, hogy azután megfelelő időpontban a megfelelő kezekbe vándoroljanak; azzal viszont nem számolt, hogy az Európai Közösség egyik tagállamában ezt következmények nélkül meg lehet tenni. Egyelőre.
A nagy vihart kiváltó kiadatási ügyben a kormányfőnek most saját kárán kellett megtapasztalnia, hogy máshol is regnálnak ’oszt annyi’ politikusok, sőt még osztabbak is. A helyzete némiképp hasonló az azeri elnökéhez: mindkettejüknek fogyatkozó népszerűségüket kellene látványos akciókkal visszatornázni. Aliyev a – nyilván viszonzásra váró – gesztust tévő Magyarországot vezette meg: megtehette volna, hogy csak néhány hónap múlva ad kegyelmet Szafarovnak, vagy az ügyet újratárgyaló bakui bíróság állapíthatta volna meg, hogy a gyilkos hirtelen felindulásból ölt, majd 8 évvel kitöltöttnek veszi büntetését. Akkor is lett volna vihar, de semmiképpen sem ekkora. Az azeri elnök célja azonban a nacionalista indulatok felkorbácsolása volt; úgy tűnik, ahhoz Keleten (is) értenek, s nem csak középiskolás fokon. Ehhez kellett az azonnali amnesztia és a nemzeti hősöknek kijáró fogadtatás.
A kormányapparátust folyamatosan megkerülő „futballdiplomácia” egyébként nagyjából olyan eredményeket hozott, mint a magyar futballválogatott. Néha döntetleneket, egyre gyakrabban súlyos vereségeket, de pénzt szinte soha. Nem az a kérdés itt, hogy külügyi államtitkárként aposztrofálja-e a sajtó a miniszterelnök volt szóvivőjét, hanem inkább az, hogy a diplomáciai vákuumból merre és hogyan akar kitörni a magyar kormány. Mert az feltűnő: nemhogy barátkozni, de lassan már vitatkozni se vitatkozik velünk senki; ha az ápolt úgy gondolja, hogy téveszméit, esetleg úttörő tranzakciós adóját egész Európa másolni fogja, ám tegye – amíg csak önmagára veszélyes, nem kell közbeavatkozni. Félévnyi meddő huzakodásból láthatóan az Európai Bizottság is levonta azt a következtetést, hogy üzengetés helyett kötelességszegési eljárások indítása a legjobb tárgyalási stratégia a magyar kormánnyal szemben.
The Crazy House – flickr/upyernoz
A kormányfő azonban nem véletlenül vezeti pártját immár a harmadik évtizede. Frakciójának tapsra mindig kész tagjai meg vannak győződve róla, hogy a főnök majd kitalál valamit, amire senki sem számít; úgy bújik ki a hálóból, hogy észre sem fogja senki venni. És valóban: a skála széles. Pénzügyi hatalma összehasonlíthatatlan konkurenseiével; az ellenzékkel folytatott egyoldalú macska-egér harcot láthatóan élvezi. Apparátusa sem szűkölködik az ötletekben: valószínűleg aranykoszorús újítóvá fogják avatni azt az embert, aki kitalálta, hogy a Kossuth téri éhségsztrájkolókkal helyfoglalási díjat fizettessenek. Nem, önégetéshez sajnos pótdíj ellenében se járulhatunk hozzá: a szárazság miatt tűzgyújtási tilalom van érvényben. Ezek a jólelkű emberek Károlyit vagy József Attilát is egy perc alatt beidéznék polgári szolgálatra, ha utasítást kapnának rá. A választási törvényt váltott műszakban farigcsáló ötletembereket úgy látszik, semmi nem korlátozza, hogy az Európai Közösség első nagy népi jumhuriyát hozzák létre a magyar parlamentáris demokrácia romjain.
A miniszterelnököt lojális munkatársak veszik körül, és ez így van rendjén. Az már kevésbé, hogy közvetlen környezetében a jelek szerint senki sincs, aki elmondaná: ezek a trükkök csak a Magyarország nevű halastóban hatásosak, a nyílt tengeren semmit nem érnek. S a hajó, amely még a harmadik helyen is zálogjoggal terhelt, erősen közeledni látszik a torkolathoz.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
