Elveszett szabadság – Személyes történelem – Horn Gyuláról és Orbán Viktorról
- Részletek
- 2012. október 06. szombat, 05:47
- Demszky Gábor
„Szerencsés vagyok, mert húsz éven át Európa legszebb fővárosának főpolgármestere lehettem. Álmodozó kedvű leányom szerint a Duna királynőjének udvarmestere” – írja 620 oldalas Elveszett szabadság című, saját „személyes történelméről” szóló könyvének utószavában Demszky Gábor, a demokratikus ellenzék egykori tagja, volt szamizdat-kiadó, akit a Szabad Demokratának Szövetsége színeiben 1990-ben választott meg Budapest népe főpolgármesterré, és öt választáson megtartotta őt a pozíciójában. Húsz év után, 2010-ben fejezte be a szolgálatát. Berlinbe ment, könyvet írt az életéről és életének főpolgármesteri korszakáról. A könyv készen van, Demszky Gábor egyelőre még nem döntött, melyik kiadónál jelenteti meg, de a Galamusban ma és hétfőn olvashatnak belőle két részletet. Az első a könyv Arcképcsarnok című fejezetéből való, ahol Demszky Horn Gyuláról és Orbán Viktorról is ír.
(m.zs.)
Demszky Gábor 2002-ben
Horn Gyula
A Németh-kormány külügyminiszterével, aki érdemeket szerzett a vasfüggöny lebontásában, 1990 márciusában, Moszkvában találkoztam először. De erről már írtam. Hazafelé jövet Raffay Ernővel és Kósa Lajossal együtt szálltunk fel a kormány különgépére, amelyben már ott ült egyik munkatársával Horn. Nem volt barátságos, nem tett rám kedvező benyomást. Viszont a megbeszéléseken egyértelművé vált, hogy jól felkészült, kemény tárgyaló.
Milyen volt a viszonyom Horn Gyulával a miniszterelnöksége idején? A legjobb szó erre: hektikus. Itt volt például 1995. Az első alkalom, hogy egy miniszterelnök eljött a fővárosnak a Petőfi-szobornál rendezett hagyományos ünnepségre. (Nagy, de természetes változás volt ez, hiszen az SZDSZ kormánypárt lett.) Néhány perccel később érkeztem a térre, mint a közjogi méltóságok, akiket nekem illett volna fogadnom. Mindig gyalog mentem a Városházáról rohamléptekkel, ezúttal azonban már a Párizsi utcán sem tudtunk gyorsan áthaladni, mert jó sokan próbáltak a Március 15. térre eljutni, ráadásul az emberek kedvesen rám köszöntek, amit viszonozni is kellett. Boldog voltam, ügyet se vetettem a titkárságvezetőm aggályoskodásra. Mire átverekedtük magunkat a kordonon, már ott állt Göncz Árpád társaságában Horn, aki elég hangosan megjegyezte: „No, megjött a főpolgármester úr is.”
Néhány barátságos szót váltottunk, de miután az ünnepség pontban 13 órakor nem kezdődött meg, a miniszterelnök az óráját mutatta nekem: „A tiéd is ennyit mutat?” Aztán a nem túl hosszú műsor után következett az ünnepi beszéd. A korábbi években szenvedélyesen bíráltam a konzervatív kormánypolitika avítt, úri, nacionalista vonásait, hitet téve a modern demokratikus értékek mellett. A főpolgármesteri beszéd és a központi ünnepségek dagályos szónoklatai között éles volt a kontraszt. Három nappal a Bokros-csomag bejelentése után a támadások kereszttüzében álló Horn bizonyára támogatásra számított a koalíciós partner részéről. A közelében álló Geberle Zsóka mesélte el később érzékletesen, hogyan borult el egyre jobban a miniszterelnök arca a beszédem közben. Miután örömömet fejeztem ki, hogy leváltottuk a magánéletünkbe betolakodó, barátságainkat megrontó, levegőnket megmérgező politikát, nem kíméltem a balliberális kormányt sem. Nem érhetjük be azzal, hogy az új kormány nem másolja le elődje hibáit. Márpedig ennél egyelőre nemigen jutott tovább – mondtam, és azt szorgalmaztam, hogy az állam bízzon minél több feladatot az önkormányzatokra, a hozzá való pénzzel együtt persze. A miniszterelnök forrt a dühtől, gyorsan távozott, el sem köszönt. Este az Operaházban odamentem hozzá és megkérdeztem: – Mi nem tetszett a beszédemben? Horn dühöngött: – Az egész. Az első szótól az utolsóig! De én veled erről nem tárgyalok, csak a pártelnökkel!
Demszky Gábor Göncz Árpáddal és Horn Gyulával
Horn sosem csomagolta ostyába a véleményét. Többször felhívott telefonon kora reggel, hogy jól leteremtsen. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól tűrtem. Viszonyunk, mint írtam, hektikus volt, de egyoldalúan hektikus. Nagy változás volt az előző ciklushoz képest, hogy én is bármikor felhívhattam őt. Visszahívott, készséges volt. És persze nem csak akkor hívott, ha le akart tolni. Sosem felejtett el meghívni a kormányülésekre, ha Budapestet érintő téma volt napirenden. Fontos kérdésekben állt mellettünk, többek között támogatta a metróberuházást is.
Horn Gyula kormányfői tevékenységet akkor kezdtem igazán becsülni, amikor Orbán Viktor vette át tőle az ország irányítását. Egyre világosabban látszik az is, hogy államférfiúi bátorság kellett a Bokros-csomag vállalásához és végigviteléhez.
Persze negatívumot is említhetek Hornnal kapcsolatban bőven. Elég, ha a nagymarosi gátat említem. A Bős–Nagymaros-terv megakadályozása a diktatúra ellenzékét egységbe forrasztó emblematikus küzdelemmé, a rendszerváltás ikonjává vált. Feltéve, de meg nem engedve, hogy hosszú távon mégis a vízlépcsőt szorgalmazó szakembereknek szolgáltat majd igazságot a történelem, ez választások előtt nem sokkal meghozott döntés hatalmas öngól volt. Egy reálpolitikus jóvátehetetlen hibája. Komoly hiba volt az is, hogy a miniszterelnök Kuncze Gábor belügyminisztert megalázó helyzetbe hozta a neki címzett híres kijelentéssel: „Ami itt van, az nem közbiztonság!”
A választási vereség után ritkán találkoztunk. Az én rövid életű pártelnökségem idején Horn tulajdonképpen mértéktartóan nyilatkozott a Hetek című hetilapnak: „Amit Demszky nemrég elkezdett, abból még lehet akár 10 százalékos párt is, de benne van a 2-3 százalék lehetősége is. Amit és ahogy az elmúlt hónapokban nyilatkozott – lelke rajta.”
Sokszor bosszankodtam Horn miatt, de bevallom, szeretném, ha lenne még ereje, hogy leteremtsen. Mogorván, bátran, kellemetlenül.
Orbán Viktor
Vannak politikusok, akiknek nincsenek kételyeik. Halálosan biztosak a dolgukban, határtalan az önbizalmuk. Remélem, hogy soha nem tartoztam közéjük. Amikor teljesen magabiztosnak látszottam, akkor is tudtam, hogy a vég nem lesz patetikus. A történelemben csak a kezdetek azok, a vég ritkán. A határtalan önbizalom a diktátor hajlamú kisemberek sajátja.
Viktorral kapcsolatban mindig úgy éreztem, hogy cinikus emberrel van dolgom, aki csak akkor érzi jól magát, ha az erő pozíciójából tárgyal, s ráadásul bosszúálló is. Fontos szerepem volt abban, hogy 2002-ben legyőztük, s ezt nem is fogja soha megbocsátani nekem. Addig nem vett komolyan, nyilván azért, mert nem állt erős párt mögöttem, a főváros pedig egyáltalán nem érdekelte. Csak arra törekedett, hogy gyengítsen, és ma is arra törekszik, hogy gyengítse Budapestet. Nemrégiben azt mondta Rogánnak, hogy soha nem fogja eltűrni a főváros megerősödését. Ha a közvetlenül választott főpolgármester erős, bármikor veszélyt jelenthet a számára. A főváros vagyona, költségvetése, rendeletalkotási jogköre és gazdasági-politikai ereje nehézsúlyú ellenféllé teheti a főpolgármestert. Szétszedni, elrontani azt is, ami még működőképes belőle, a magyar gazdaság motorját lefullasztani – ez Orbán válasza a kihívásra.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy az Orbánban lakozó erős becsvágy hasonlóan erős tanulni vágyással jár együtt. Megtapasztalhattam, hogy kizárólag azok a politikusok maradtak nyeregben az első húsz évben, akik fejlődni, tanulni akartak, akik mindig elégedetlenek voltak azzal, amit már elértek. Ennek köszönhették, hogy akkor is sikeresek tudtak maradni, amikor szembe kellett menniük a többséggel, s a legnagyobb vereségek után is talpra tudtak állni. Mást nem is tudok Orbán javára fölhozni.
A Fidesz sikereinek egyik titka, hogy a párton belül nincsenek erkölcsi vagy ízlésbeli elvárások. Orbán elképesztő alakokból tákolja össze a csapatát. Olyan az egész, mint egy „pokolbeli randevú-ügynökség”, hogy Tony Blairt idézzem. Simicska, Kövér, Deutsch, Tarlós, Kósa és Schmitt csak azért játszanak egy csapatban, mert Orbán hatalmi szóval összeterelte őket. Aki kihull, soha nem mer megszólalni. A pokolbeli randevú ára az örök hallgatás.
Demszky Gábor Orbán Viktorral
Orbán Viktor az egyetlen magyar politikus, aki velem együtt 1990 óta folyamatosan a pályán volt. Ennek ellenére akkor sem volt közeli kapcsolat közöttünk, amikor még ugyanazon az oldalon álltunk. Nem tartom valószínűnek, hogy ez bárkit befolyásolt volna, de a 80-as évek végén azon a véleményen voltam, hogy a Fidesznek önálló pártalakulatként kell megjelennie, mert így tudunk, együtt, sokkal jobb eredményt elérni. Egyszerű rendszerváltó logika volt ez: ha liberális programmal akarunk teret nyerni, akkor a fiatal, egyetemista korosztály megnyerésére jobb esélye van az alternatív, zöld és radikális arculattal is rendelkező Fidesznek, mint az SZDSZ-nek. Egyik alkalommal a Ménesi úti kollégiumban előadást tartottam a demokratikus ellenzékről, ahol evidenciaként beszéltem erről.
Orbán Viktornak Volkswagen Golfja volt az első ciklus idején. Mindketten a Gundelbe igyekeztünk egy fogadásra, és úgy tűnt, el fogunk késni. Sofőröm kitűnően vezetett, és próbált a lehetőségekhez képest szabályos sávváltásokkal még elfogadható időben megérkezni. Orbán a mellettünk lévő sávból gyorsítva kielőzött, és előttem lépett be a Gundel kapuján. Viktornak győznie kellett. Akkor megértettem valamit, amire most már mindenki érzékeny lehet: Orbán Viktor akár a szabályok megsértésével is győzni akar. A többiek csak utána jöhetnek.
„El tudjátok képzelni, hogy mi lenne itt, ha szociálliberális kormány kerülne kormányra, a másik oldalon pedig egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal?” (Beszélő, 1994. február 17.) Ezt Viktor mondta, és pontosan tudta, miről beszél. Deutsch Tamással és Kövérrel együtt mindent meg is tettek azért, hogy ez bekövetkezzen. Ma már mindenki számára világos, hogy a kétpólusú rendszer volt Orbán álma. Amióta megvalósult, az egypólusúról álmodik.
Már 1994-ben, az önkormányzati választások idején is napnál világosabb volt, hogy a közélet kettészakítására törekszik. A vagy-vagy választások a választópolgárok jelentős részét megfosztják a politikai képviselettől, a politikai diskurzus beszűkül. A jobbközéppel szemben pedig megerősödik a radikális jobboldal, amellyel ellenzékben a mérsékelt jobboldal is hallgatólagosan együttműködik, gesztusokat tesz felé. Ezek nélkül nem működik az „egy a zászló” rémálma.
Pártelnökként is csak egy Orbán Viktor nélküli Fidesszel tudtam elképzelni bármiféle együttműködést.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
