Galamus.hu - Ha a bajaink elől a függőségekbe menekülünk

Ha a bajaink elől a függőségekbe menekülünk

Nyomtatás

Részletek: 2012. október 07. vasárnap, 08:13; Kelemen László

Kelemen László interjúja Máté Gáborral

Dr. Máté Gábor 1944-ben született Budapesten. A családjával 1957-ben vándorolt ki Kanadába. Több mint húsz évig családorvosként dolgozott, és hét évig volt a Vancouveri Kórház orvosi koordinátora. Négy évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig addikt – drogfüggő – betegekkel foglalkozott a vancouveri Downtown Eastside-on. Számos könyv szerzője, műveit tíz nyelvre fordították. Magyarul eddig A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket című könyve volt olvasható. Most jelent meg A sóvárgás démona magyar nyelvű kiadása, amelyhez külön előszót írt. Máté Gábor maga is függő (természetesen nem kábítószeres): kényszeresen vásárolt zenei CD-ket és könyveket, és más addikciói is voltak, amelyek nagy részétől sikeresen megszabadult.

(K.L.)

Kelemen László: – A sóvárgás démona a függőségeket elemzi, és Magyarországon az addikciók tekintetében mostanában enyhén szólva is „érdekes” dolgok zajlanak. Három területet emelnék ki; mivel a könyv elsősorban a drogosokról szól, ezért én is velük kezdem. Jelenleg ott tartunk, hogy nincs érvényes magyar drogstratégia. Az elmúlt években volt több is, de a kormányváltásokkal együtt általában ezek is lecserélődtek. A baloldali kormányok által elfogadott stratégiákban elsősorban a drogliberalizáción és az ártalomcsökkentésen volt a hangsúly, a jobboldali kormányok idején a korlátozás, a tiltás és büntetési tételek szigorítása szokott előtérbe kerülni. Az utolsó érvényes „ballib” drogstratégiát a mostani kormány 2010-ben érvénytelennek nyilvánította, és kiadta az utasítást egy új csomag kidolgozására, amelynek 2011 tavaszára el is készült a tervezete. Ebben természetesen ismét a szigorítások kerültek előtérbe. Pontosabban kerülnének, de ezt a tervezetet azóta sem tárgyalták meg, és érdemben nem is foglalkoznak vele 2013-ig, miközben az új Btk-ban horrorisztikus büntetési tételek szerepelnek. A másik: nem tudom, hallott-e arról, hogy a pálinkáról ebben a kurzusban kiderült, hogy nemzeti ital.

Máté Gábor: – [nevet] Igen, hallottam.

– Ezért aztán a kormány eltörölte a korábbi korlátozásokat, és szabaddá tette az otthoni pálinkafőzést; hadd igyon a magyar! A harmadik terület a szerencsejátékoké, ahol áll a bál.

– Erről is hallottam. Betiltották a nyerőautomatákat.

– Úgy van. Méghozzá egyetlen nap alatt kitalálták és törvénybe is iktatták, hogy betiltanak minden nyerőautomatát, játékgépet, és a szerencsejátékok üzemeltetését csak három kaszinócég számára engedélyezik. Az ok mindenki számára nyilvánvaló, ugyanakkor nem kívánom Öntől, hogy ezekkel az ellentmondásos intézkedésekkel kapcsolatos politikai nézeteit kifejtse, de a szakmai véleményére kíváncsi lennék.

– A kábítószerek területén sok más országban is hasonló dolgok történnek. Például Kanadában egy szintén jobboldali kormány most éppen szigorít, amiben semmilyen logika sincs. Én nem mondom azt, hogy helyeslem, ha valaki, teszem azt, marihuánát szív. Ha összehasonlítom a pálinkát a marihuánával, tehát hogy miként és milyen mértékben hat a májra, a szívre, az egész szervezetre és az ember lelkialkatára, akkor nem lehet egy lapon említeni a kettőt, mert a pálinka sokkal károsabb és veszélyesebb. Ez nem vitakérdés, ezt a tudomány többszörösen bebizonyította. Mi abban a logika, hogy az egyiket megtiltjuk, és büntetjük, a másikat pedig nem egyszerűen megengedjük, hanem kifejezetten támogatjuk, mint nemzeti értéket? Semmi! Ez nem intellektuális kérdés, de nem is politikai, hanem érzelmi. Aki így látja a dolgokat, annak valami érzelmi baja van. Az egyiket elfogadja, mint normálist, a másikat pedig elutasítja, mint abnormálist. Ezt az érzelmi okot lehetne boncolgatni, de józan ésszel, logikával, tudományos tényekkel nem lehet magyarázni. Emellett abszolút nincs szánalom sem ebben az érzelmi attitűdben. Nemzetközi téren mit látunk? Amerikában ugyanilyen drákói törvények voltak, és sok országban még vannak is. A szigor élharcosa, a nagy Amerikai Egyesült Államok a világ lakosságának öt százalékát képviseli, de a világ börtönlakóinak huszonöt százalékát adja. A szigorú szabályokkal csak azt érik el, hogy a fiatalok börtönbe kerülnek, ami egész életükre megbélyegzi őket; nyilván szükségtelen ecsetelnem, hogy miért. Ezzel szemben biztos hallott Portugáliáról.

– Ahol nem büntetik a kábítószertartást.

– Pontosan! Az emberek személyes használatra birtokolhatnak kábítószert. Kiderült, hogy ettől nemhogy nem nőtt a kábítószerélvezők száma, hanem még csökkent is, de talán még ennél is fontosabb, hogy a dekriminalizálás miatt sokkal többen vállalják a kezelést. A tapasztalati tények és a statisztikák egyértelműen a szigor ellen szólnak.

– Ön szerint mi jelentené a kiutat?

– Itt három függőségről volt szó, de amit mondok, az nemcsak a drogokra, az alkoholra és a szerencsejátékokra vonatkozik, hanem minden addikcióra, tehát függőségre: a megoldás nem a korlátozás, a tiltás vagy a büntetés. Az alapvető baj nem az iszákosság, a kábítószerezés vagy a játékszenvedély, hanem az, hogy a függő személy ezekben látja valamilyen problémájának a megoldását. Természetesen egyik sem jó megoldás emberi gondokra, de a kérdés nem az, hogy miért fordulnak ezekhez, hanem az, miért érzik úgy, hogy csak ezek csillapítják a félelmeiket és a fájdalmaikat, illetve természetesen az is, hogy mi okozza a szorongásaikat és a szenvedéseiket. Ennek pedig már nemcsak orvosi és pszichológiai, hanem társadalmi és kulturális vetületei is vannak. Ha csak az addikciót nézzük, akkor csak egy tünetet vizsgálunk, és nonszensz dolog bármilyen szenvedélyt úgy megtiltani, hogy a forrásával nem foglalkozunk. Ez a szemlélet azt eredményezi, hogy felületesen, hanyagul és tudománytalanul akarunk a dolgokkal megbirkózni. Az ilyen törekvés eleve kudarcra van ítélve, mert egyetlen betegséget sem lehet úgy meggyógyítani, hogy csak a tüneteit nyomjuk el.

– Nem tudom, hallott-e egy mindenütt a világon komoly problémát okozó további függőség, a dohányzás magyarországi fejleményeiről. Jelenleg több tízezer üzletben lehet dohányipari termékeket vásárolni, de jövőre ezeknek az árusítóhelyeknek a számát mintegy hatezerre csökkentik.

– Erről nem hallottam. Nem akarom a dolog gazdasági vagy politikai vonatkozásait boncolgatni, és azt sem, hogy milyen érdekeket szolgál. Mindenesetre a dohányzás elleni harcnak most már vannak sikerei, ami szerintem nagyon jó, mert a világon évente öt és félmillió ember hal meg a dohányzás miatt. Az észak-amerikai statisztikák azt mutatják, hogy a dohányzás visszaszorulása következtében kevesebben halnak meg rákban, illetve szív- és érrendszeri betegségekben. Ez a függőség társadalmilag egyre kevésbé elfogadott, ezért mindenütt megnehezítik, de fontos, hogy nem tiltják meg. A tiltás szerintem sem jó, de nem ellenzem, hogy valamennyire megnehezítsék a fogyasztását, de csak egy bizonyos pontig, mert azon túl a visszájára fordulhat a dolog. A feketepiacon megjelenik a cigaretta is. Amikor Kanadában nagyon felemelték a dohányáruk adóját, elkezdték az Egyesült Államokból becsempészni őket.

– Ez már most is probléma, mert az utóbbi évtizedben nálunk is legalább háromszorosára nőtt a cigaretta ára. Magyarországon elég nagyok a feszültségek, ez több szempontból is Európa egyik legpolarizáltabb állama…

– Mint mindig.

– Igen, és erre most, az újabb korlátozások miatt, jön egy újabb szabadságkurtítás, egy újabb frusztráció, ami többek között alternatív addikciókhoz is vezethet. Jól látom?

– Igen. Amikor ez emberek abbahagyják a dohányzást, akkor általában meghíznak. De itt is ugyanaz igaz, amit az előbb mondtam: ha csak a tünetekkel játszunk, és csak azokkal foglalkozunk, ha nem figyelünk oda a problémák gyökereire, akkor siralmas lesz az eredmény. A sok evés nem olyan gyorsan és borzalmasan végez az emberekkel, mint a dohányzás. Az is megöli őket, de lassabban, és kicsit kevésbé veszélyes.

– Mindenesetre legalább olyan költséges, és ha hinni lehet az élelmiszerár-robbanásról szóló híreknek, akkor még költségesebb is lesz. A könyv fordítójaként lenne még néhány személyes kérdésem is. A saját függőségeiről is részletesen írt, és az utolsó fejezetekben arról volt szó, hogy már komoly eredményeket ért el. Hogyan áll most az addikcióival, mindenekelőtt a zenei CD-k vásárlásával, és mi a helyzet a munkamániájával.

– CD-t nem vettem azóta sem. Beláttam, hogy nem vezet sehová, beláttam a sivárságát, de a munkamánia maradt, és emellett nem is lenne időm zenéket vásárolgatni. A polcaim így is tele vannak olyan CD-kkel és könyvekkel, amelyeket még sohasem hallgattam meg vagy nem olvastam el. Ha nem vennék új könyvet, akkor sem tudnám elolvasni a mostaniakat életem végéig sem. Ezt persze az eszemmel eddig is tudtam, de most már érzem is a dolog sivárságát. Tudom, hogy az újabb vásárlásoktól nem lennék boldogabb vagy kielégültebb, és nem lennék teljesebb sem. Szeretném és izgat a dolog, de tudom, hogy a belső hülyeségemen, izgalmamon, szorongásaimon semmit sem segítenék, sőt csak rontanám a helyzetet. Ezt most már tisztán látom, de azt nem tagadhatom, hogy kicsit még mindig hiányzik.

– A vásárlás?

– Igen, hiányzik a vásárlás, de ugyanakkor taszít is, még hozzá elég erősen ahhoz, hogy már ne akarjak bemenni a boltba.

– A könyvben arról is volt szó, hogy szinte kényszeresen elkésik mindig és szinte mindenhonnan.

– Ebben még mindig nagyon jó vagyok. Amikor tegnapelőtt elindultam Kanadából, majdnem lekéstem a repülőgépet, mert indulás előtt elemi erővel rám tört egy érzés: nem utazhatok el úgy, hogy ne fussak előtte egy kicsit az otthoni edzőgépemen.

– Mi a helyzet a Portland-szállón, ahol Vancouverben a drogosokat gyógyította.

– Már négy éve nem dolgozom ott. Hatvannyolc évesen most már inkább utazgatok. Főleg addikciókról szóló beszélgetéseken veszek részt, előadásokat tartok, és persze tanítok is. Azt nem mondanám, hogy nem hiányzik, mert szerettem a munkámat, az embereket, és a tanulást, ami az orvoslással jár, de nem panaszkodom, mert amit most csinálok, az is érdekes. Az emberek kíváncsiak arra, amit mondok, és amíg szívesen hallgatják, addig én is szívesen beszélek.

– Találkozott-e Kanadában olyan magyarokkal, akik az utóbbi két év nagy migrációs hullámában érkeztek? Esetleg vannak-e valamilyen addikciókkal kapcsolatos jellegzetességeik?

– Amíg családorvos voltam, addig a betegeim tíz-húsz százaléka magyar volt, de az 14 éve volt. A Downtown Eastside-i* pácienseim között már nem volt magyar. Amióta nem gyógyítok, magyarokkal sem találkozom, hiszen én kanadaiként nőttem fel, és nem jártam magyar közösségekbe. Annyit mindenesetre tudok, hogy Magyarországot az elmúlt két évben többen hagyták el, mint 1956-ban. Nemrégiben beszéltem néhány magyar roma menekülttel, és tőlük azt is megtudtam, hogy az ország jobbratolódása miatt siralmas a helyzet, és állandó veszélyben élnek. Nálunk sincs még vége a válságnak, és tudom, hogy Európában és azon belül Magyarországon a gondok még sokkal súlyosabbak lehetnek. Amikor a Nyugatnak fáj valami, azt Kelet-Európa sokkal jobban megszenvedi. A jobboldal térnyerése számomra annak a jele, hogy a szenvedés is terjed. Az emberek a kétségbeesésük és az elkeseredettségük miatt fordulnak ilyen politikai irányzatokhoz. Ebben az a szomorú, hogy a történelemből tudjuk, mennyit szenvedett már ez az ország hasonló folyamatok miatt, és most megint ugyanarra tart. Nemcsak a romák helyzete a szomorú, hanem az is, hogy mi lesz az országgal. Akik a szélsőjobbban keresnek menedéket, azok magukat is bántják, csak még nem tudják.

* A kanadai Vancouver kábítószeres negyede, „a világ drogos fővárosa”.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!