Fernand Braudel időszerűsége
- Részletek
- Napi apró
- 2013. február 15. péntek, 04:42
- Ádám Péter
A francia történész a múlt század negyvenes éveinek legvégén dolgozta ki és határozta meg a „hosszú időtartam” – franciául longue durée – fogalmát ma már klasszikusnak számító monográfiájában*. Hogy mit értett Braudel a „hosszú időtartam” fogalmán, azt tíz évvel később részletesen is kifejtette a La longue durée [A hosszú időtartam] című terjedelmes tanulmányban.** Braudel arra figyelmeztet ebben az írásában, hogy az eseményeken, a néhány éves-évtizedes ciklusokon túl több évszázados állandói is vannak egy-egy ország vagy régió történelmének. Braudel korántsem homogénnek, hanem egymásra rétegződő szintek bonyolult összességének látja a történelmet: a felszínhez közeli rétegek viszonylag gyorsabban mozognak, de minél lejjebb megyünk, annál lomhább a mozgás, míg végül, a struktúra legmélyén, már csaknem teljes mozdulatlansággal van dolgunk. A Braudel-féle struktúra olyan szerkezet – vagy ahogy ő maga mondja, olyan architektúra –, „amelyet úgyszólván alig koptat, és nagyon hosszú ideig görget magával az idő”. Egyes struktúrák viszonylag hamar szétmállanak, mások „végtelen számú nemzedék életében is stabil elemek maradnak: az utóbbiak hátráltatják, akadályozzák, más szóval előre meghatározott irányban tartják a történelem mozgását”.***
Ennek a Braudel-tanulmánynak a fényében még világosabban rajzolódik ki az Nemzeti Együttműködés Rendszerének valóságos arculata. Nevezetesen az, hogy itt olyan struktúrák elevenednek fel és térnek vissza a múltból, amelyeket – meglehet, naivan – rég meghaladottnak hittünk. A nem létező polgárság, a köztársasági eszme gyökértelensége, a közösségi összefogásra való teljes képtelenség, a társadalom bénasága, az együttérzés, társadalmi szolidaritás és civil kurázsi fájó hiánya, a kussolás és sunyítás, az alattvalói mentalitás, a honpolgárság kirekesztő-etnikai felfogása, a szomszéd népek és nemzeti kisebbségek megvetése, a bizánci hatalomgyakorlás, a politikai hatalom által generált és fenntartott álvalóság, a törvényesség és jogállam meggyengülése, az ország tragikus szétszakítottsága, az új jobbágy- és napszámos-világ, a különböző társadalmi rétegek egymás ellen uszítása, az egyház és állam archaikus összefonódása, a hitéletnek a társadalomra való ráerőszakolása, a hatalom önhitt elbizakodottsága és rendíthetetlen hite, hogy egyedül ő a magyar nép legitim képviselője, az ellenzék krónikus gyöngesége (és még sorolhatnám) megannyi torlasz, akadály az európai mintát követő fejlődés útjában.
Súlyos koloncok ezek, csak vonszoljuk őket fásultan magunk után, pedig néhány éve még azt hittük-reméltük, sikerült örökre megszabadulni tőlük. Az embernek olyan érzése van, mintha egy-két év alatt megrepedezett és lepattogzott volna erről az országról az európai máz, és mintha a rossz szellemek az országot lopva visszatolták volna a Balkánra, mi több, „Bizánc” befolyási övezetébe. Mindez a 2014-es választások tétjét is meghatározza. Itt már rég nem kétféle politika, hanem Múlt és Jövő, Kelet és Nyugat, Tekintélyuralom és Demokrácia között kell választanunk. A sikerhez kevés a „politikai összefogás”. Ebből a csapdahelyzetből csak a határozott visszautasítás ellenállhatatlan szökőárja tudná csodával határos módon kiemelni az országot. Erre nem sok a remény, bár kétségtelenül ez a lehetőség is ott van abban a múltból magunkkal cipelt „poggyászban”…
(Ádám Péter)
* La Méditerranée et le monde méditerranéen à l’époque de Philippe II, Paris, Armand Colin, 1949 [„A Földközi tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában”, Budapest, Akadémiai Kiadó-Osiris, 1996]
** In Annales. Économies, Sociétés, Civilisations (13e année, N.4, 1958, 725–753. o.).
*** La longue durée, id mű, 731. o.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!