A haza bölcse
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. március 27. szerda, 05:34
- Lendvai L. Ferenc
Az elmúlt napokban sok gúnyos megjegyzést és kritikát váltott ki az a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével készített interjú, mely a Népszabadságban jelent meg, „Nem vagyok Orbán szekértolója” címmel. Teljesen érthetően és megérdemelten. Hogy azonban az Elnök úr ne mondhassa azt: őt csak bírálják, de nem próbálják megérteni (mint szegény magyar Alaptörvényt, amelynek gránitba vésett szövegével kapcsolatban már az ötödik módosítás került szóba), egye fene, megpróbálom komolyan venni a haza önjelölt bölcsét, akármilyen reménytelennek látszik is ez.
Pedig mindjárt az elején fölcsillan egy kis reménysugár. Az Elnök realisztikusan megállapítja, hogy amikor számtalan kis- és mikrovállalkozás került az elmúlt években a devizahitelezés csapdájába, akkor a vállalkozók többsége nemcsak a cég, hanem a családja vagyonát is kockáztatta. Sőt úgy folytatja, hogy olyan megoldásra van szükség a devizahitelek ügyében, amely a bankoknak is elfogadható, mert jól működő hitelintézeti rendszer nélkül nincs jól működő gazdaság. És egyébként a bankok is tagjai a Kamarának, tehát neki az ő érdeküket is védenie kell. Ezzel azonban már eleve van egy kis probléma: a bankoktól ugyanis nemcsak azért nem illik védelmi pénzt követelni vagy kirabolni őket, mert tagjai a Kamarának, hanem azért sem, mert ezek a maffia és a gengszterbandák módszerei. De hogy még ennyire se látszódjék a bankok barátjának, az Elnök gyorsan hozzáteszi: vannak ugyan bankok, amelyek rendesen működnek, de vannak olyanok is, amelyek karvaly módra. Hogy melyek lennének ezek, azt óvakodik megmondani. Azt azonban mégis leszögezi: ezeknek a bankoknak az országai haragszanak most ránk a leginkább... Csakugyan? Mely országok? Hát persze, mindegyik, amelyik a magyar kormányt bármiért is bírálja. Ezt mondja a kormány is (amelynek az Elnök ugyebár nem a szekértolója) meg a kormánypropaganda összes szócsöve. Csak az a baj, hogy már nemigen lehet olyan országot találni, amelynek a sajtója vagy a kormánya nem bírálja a magyar kormányt, akár van gazdasági érdekeltsége Magyarországon, akár nincs.
A kérdésre, hogy viszont a Kamara miért nem bírálja soha a kormány intézkedéseit, az Elnök büszkén kijelenti: de bizony, hogy bírálja! Legutóbb is bátran megbírálták Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt! Ja, hogy a mostani kormányt? Hát azt nem, mert „nekünk tényleg számos területen jó az, amit a kormány tesz”. A „nekünk” itt vélhetőleg a Kamarát jelenti, vagy legalábbis az elnökét, és persze az is lehet, hogy az összefüggés egyszerűen úgy értendő: bármit tesz is a kormány, az „nekünk” jó, akkor is, ha egyébként nem jó. Mert azt például az Elnök megint csak hajlandó elismerni: a közmunkaprogram hosszú távon nem megoldás, csak arra jó, hogy bizonyos társadalmi csoportokat (juj, ugyan melyeket?) a munkaerőpiacra fölkészítsen. Vagyis egy újabb realisztikus megállapítástöredék után megint azonnal rákapcsol a kormánypropaganda fő szólamára.
És rövidesen elérkezünk az Elnök úr kedvenc vesszőparipájához: az oktatáshoz. Eszerint először is helyénvaló volt a közismereti tárgyak arányának leszorítása a szakképzésben. Ezen ugyan a hozzáértő szakemberek hosszan tudnának vitatkozni, de az Elnöknek csak az a fontos, hogy a kormány a szakképzésben és a felnőttképzésben is azt csinálja, illetve azt tervezi, ami a Kamara (vagy legalábbis az Elnök) álláspontja szerint jó. Vagy esetleg megint csak fordítva: a Kamarának (az Elnöknek) mindenben az az álláspontja, ami a kormány álláspontja is. Bár időnként talán némi különbséggel, illetve fáziseltolódással. Az Elnök nem mindig utána mondja a kormánynak a szöveget, hanem időnként megelőlegezi. Kimond olyasmiket, amiket a kormány – legalábbis ilyen durván és nyersen – elsőként nem akar kimondani. Ugyanis a fő érv végül az lesz, hogy a szakképzést lényegében azért kell átalakítani, mert „így be lehet zárni néhány iskolát és el lehet küldeni néhány ezer pedagógust”.
Az MKIK gazdaságpolitikai fórumán - MTI/Kovács Tamás
Éppígy a felsőoktatásban. Itt az Elnök előbb kategorikusan azt állítja, hogy „a gazdaság nem akarja rátenni a mancsát a szerencsétlen egyetemekre”, de aztán kijelenti: mégiscsak helytelen, hogy „az egyetemi döntéshozatali mechanizmus alkuk sorozata”. Nyilván tudja persze, hogy minden döntéshozatali mechanizmus alkuk sorozata, de neki azzal van baja, hogy ezek belső, ugyanis az egyetemi autonómiából adódó alkuk. „Mert e folyamatban költségvetési pénz van, amit mi állunk.” Már bocsánat, ki az a „mi”?! A Kereskedelmi és Iparkamara? Nem inkább az állam, amellyel, úgy tűnik, az Elnök azonosnak képzeli magát, akárcsak a kormányfő, akinek ő ugyebár hű embere, bár természetesen – mint mondja – „marhaság” azt hinni, hogy a szekértolója. Az állam, illetve a kormány azonban egyelőre még – úgy látszik – nem mer kimondani olyasmiket, hogy miközben a felsőoktatásban 550 ezer hely van, a tényleges hallgatói létszám 320 ezer, s a kérdés az, hogy ez „társadalmilag megfinanszírozható-e”, hiszen „a büdzsének korlátja van”. Vagyis magyarán: építsük le az egyetemeket. Egy szót sem szólnék, ha az Elnök azt kifogásolná, hogy – tegyük föl – a felsőoktatás nem bocsát ki elegendő mérnököt, informatikust stb. a magyar gazdaság szükségleteinek kielégítésére, vagy azt, hogy ezek képzettsége nem kielégítő és tudása nem használható. Ha azonban a megfelelő mennyiségű és minőségű szakember képzése mellett netán tényleg fölöslegesen képeznének – állítólag – mondjuk andragógusokat, az, ha így lenne is, ebből a szempontból (az egyetlenből, amihez a Kamarának köze lehet) akkor is teljesen irreleváns volna. De a lényeg valójában az, hogy a kormány helyett az Elnök kimondja: nem az a kérdés, milyen képzésekre van szükség és milyen nagyságrendben, hanem csak az, hogy pénzt spóroljunk neki jobban tetsző célokra.
Szóval, attól tartok, igaza volt annak a kiváló – és közismerten konzervatív meggyőződésű – professzornak, aki azt a megjegyzést tette a Facebookon: lehet, hogy ez az ember csakugyan nem szekértoló, hanem inkább egy szekérhúzó ökör.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!