Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. március 26.

• Nyomtatás

Részletek

2013. március 28. csütörtök, 04:09

Megbeszéljük

Széttagolt társadalom, széttagolt művészeti élet, szavazatszerző politika
Kukorelly Endre író, a Szépírók Társaságának tagja

Bolgár György: - A ma megjelent hír szerint a Szépírók Társasága, valamint három másik írói szervezet közös levélben tiltakozott Balog Zoltán emberi erőforrások miniszterénél a művészeti középdíjak, közelebbről a József Attila-díj odaítélési rendszere miatt. Mit takar ez a tiltakozás, mi van mögötte?

Kukorelly Endre: - Hát ez egy elég régi történet. Tulajdonképpen a dolog jó ideje nem működik normálisan. Én úgy gondolom, hogy ha vannak állami díjak, akkor legjobb, ha az a metódus, hogy az állam adja, viszont azoknak adja, akiknek a kuratórium megítéli. Ez egyébként az úgynevezett létező szocializmusban így volt. Volt egy-két alkalom, amikor az állam beleszólt, tehát a minisztérium beleszólt. Ennek egyszer egyébként én is szenvedője voltam, amikor a Móricz Zsigmond-ösztöndíjba beleszólt az állam. Tóth Dezső, biztos emlékszel rá.

– Kulturális miniszterhelyettes.

– Igen. Miniszterhelyettes volt igen és akkor tiltakozott, hogy…

– József Attila Kör.

– Igen, a József Attila Kör most egyébként a Fiatal Írók József Attila Köre. Tehát úgy tiltakozott, hogy nem vettük át a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, például akkor én is benne voltam ebben a dologban.

– Pedig az pénz volt, nemcsak egy üres kitüntetés.

– Az volt, igen. Na most a helyzet az, hogy amikor képviselő voltam, akkor is két alkalommal volt szerencsétlenségem ez irányban interpellálni, mivel hogy az történt, hogy nem a kuratórium döntését fogadta el a kormányzat. Írtam Szőcs Gézának is levelet meg a miniszternek, a Réthelyinek is. Most pedig még rosszabb lett a helyzet, mert most már gyakorlatilag a kuratórium összeállítását is úgy szervezték meg, úgy akarták megszervezni, hogy az írószövetségek, írószervezetek javasoljanak kurátorokat, és a javaslatukból választották volna ki a kuratóriumot. Tehát nem automatikusan az írószervezetek által delegált írókból állt volna össze a kuratórium, hanem a minisztérium állította volna össze.

– Tehát még csak az írószervezeteket sem hagyták volna egymással veszekedni vagy kompromisszumra jutni, hanem azt mondták nekik, hogy javasoljatok valakit, majd mi kiválasztjuk, hogy kik legyenek azok.

– Igen, tehát mindegyik javasoljon X, nem tudom hány embert, és akkor majd a minisztérium kiválasztja. Na mindegy, a lényeg az, hogy ez katasztrofális, nem is tudom, el kellene-e mondanom, hogy miért. Hiszen arról van szó, hogy amíg régen az állam automatikusan azoknak adta a díjat, akiket a kuratórium erre érdemesnek tartott, ez most nem így történt volna. A Szépírók Társasága és a többi társaság sem vett ebben a dologban részt. A kuratórium jelölésben.

– De mintha még ennél súlyosabb dolog is történt volna, mert nemcsak hogy nem vette figyelembe a szakmai kuratórium javaslatait és megváltoztatta a díjazottak névsorát, hanem azt olvasom a levélben, hogy szélsőséges nézeteket képviselők is kaptak József Attila-díjat. Vagy ez a Szaniszló-féle díjra meg a másik kettőre vonatkozik?

– Nem, én most nem tudnám kapásból felsorolni az összes díjazottat, de amennyire ismerem őket, ilyen szélsőséges emberek nem kaptak József Attila-díjat. Hogy kik kaptak, azt nem akarom minősíteni, mert tényleg kollégákról jót vagy még jobbat, de kétségtelen, hogy elég méltánytalan a díjazás. Nem beszélve arról, hogy vannak olyan fiatalabb költők, írók is, akik most már harmadszor voltak felterjesztve, és harmadszor sem kapták meg. Például a Polák Péter. Úgyhogy egészen elképesztő állapotok vannak. Tényleg olyan emberek nem kapták meg a József Attila-díjat, akik már régen megérdemelték volna, idősebb és komoly életművel bíró emberek stb. Tehát igazából oda kell hogy konkludáljon valószínűleg az írótársadalom, tehát erről most már ilyen tárgyalások vagy megbeszélések vannak, hogy valószínűleg ki akarunk mi kerülni ebből az állami díjazásból.

– Hát ti ki is fogtok kerülni, de például a Magyar Írószövetség még nem került ki belőle, nem is csatlakozott a ti leveletekhez.

– Hát nézd, olyan szintű ellentét vagy kibeszéletlenség van a két szervezet vagy ha tetszik, a négy szervezet között, hogy az eléggé szomorú. Én tényleg a párbeszéd híve vagyok, el szoktam menni mindenhová, ahová hívnak, vannak, akik nálam jóval intranzigensebbek, de a helyzet az, hogy legnormálisabb lenne, ha megint társadalmiasulna ez a díj. Tehát legnormálisabb az lenne, ha mondjuk a Baumgarter-díj visszaállna a régi formájában. Én ezt nagyon pártolom. Egész egyszerűen kellene hogy a civil szféra belépjen úgy, mint valamikor ez a Baumgarter nevű úr...

– Jó, hát van ilyen, itt van a Prima Primissima. Nem? Most nem mondom, hogy az a legrangosabb díj, de hát a civil szféra belépett pénzzel.

– Igen. Jobb lenne, ha úgy lépne be a civil szféra, hogy iszonyúan szerény lenne közben. Tehát hogy nem is nagyon lehetne tudni, hogy ők villognak-e ott vagy nem. Na mindegy, ezek megint részletkérdések. A helyzet az, hogy ennél azért a díjaknál súlyosabb a helyzet, mert van egy olyan típusú ellentét a művésztársadalomban, ami valószínűleg így páratlan. Most pontosabban a fene tudja, mert mindig benne vagyunk valami trendben, és akkor azt látjuk, hogy katasztrófa van. Ha egy kicsit megkaparjuk a történelmet, akkor mindig is nagyjából kétosztatú volt a szellemi élet vagy a kulturális élet, ugye például ha a harmincas évekről beszélünk, akkor ott volt a Válasz és a Szép Szó…

– Hát van és van urbánus és népi irodalom és így tovább.

– Hogy a népiek nem publikálhattak a Szép Szóban, az urbánusok lapjában és vice versa, úgyhogy ez mindig meg volt. Most is ez van. Nekem ez nagyon rosszul esik, mert egyáltalán nem szakmai kérdésekről van szó, nem poétikai, hanem metapolitikai kérdésekről van szó, amikor művészeti dolgokról beszélünk egyáltalán.

– És hiába próbálkoznak egyesek, még a legnagyobb tekintélyűek is be-beszólni, sőt elismerni a másik oldalra helyezkedő vagy oda elhelyezett, vagy ott nagy rangot képviselő embereknek a szakmai munkáját, például Esterházy rendszeresen megteszi, hogy jobboldalinak minősített vagy úgynevezett népi írókat, ha megérdemlik, akkor nagyon tud dicsérni és próbál átlépni az árkokon és határokon.

– Az biztos. Ő ebben nagyon példamutató.

– De semmit nem ér el vele. Kapja a fejére ugyanazt.

– Így van. Emlékszem rá, hogy amikor a szocik, akik egyébként szintén fütyültek a kultúrára, tehát amíg a szocik voltak uralmon, akkor is kapott például Buda Ferenc vagy Karátson Gábor Kossuth-díjat, egyébként nagyon helyesen. Tehát ilyen nem baloldali emberek is kaptak.

– És de lett eredménye? Nem. Lehet, hogy ötven évig vagy száz évig kell csinálni, és akkor lesz, de egyenlőre semmi eredménye nem lett.

– Ebbe a hibába a Fidesz nem esik bele, hogy mondjuk így átnyúljon és gesztusokat tegyen. Tehát ez kétségtelen. Most én azt mondom, hogy sajnos még rosszabb a helyzet, mint ahogy azt szokták mondani, kultúrharc van, mert igazából nincsen kultúrharc, hiszen az erők nem egyenlően oszlanak meg, lássuk be.

– Diktátum van, nem pedig harc.

– Igen, az úgynevezett jobboldalon jóval szerényebb erők vannak, viszont ők úgy gondolják el a létezést, hogy ez a ballib, ez eluralja a kultúrát stb., és most ők jönnek. Ők ugye eddig háttérbe voltak szorítva, és most meg majd ők győzedelmeskednek. Ez egy kicsit szánalmas, és egy ilyen őrületes sértődöttség, frusztráltság, kisebbrendűségi érzés van mögötte. És ez a legrosszabb tanácsadó. Tehát csak haragot, gyűlöletet okoz, és igazából ha valamivel tele van a padlás a havazáson kívül, akkor ez a rosszindulat, ez a harag meg a sértődöttség, mert ez tényleg egész egyszerűen lefele viszi, tehát lefelé menő spirálban tartja az országot.

– A legjobb példa erre talán Kerényi Imre, mert ő meg szokott szólalni és nyíltan hangoztatja...

– Kerényi Imre, az kabarészinten csinálja.

– …hogy az elmúlt hatvan évben a balliberális oldal uralkodott, minden az övé volt, mindent ő határozott meg, úgyhogy most egy időre mi jövünk. De ő legalább nyíltan kimondja.

– Hát ez a Kerényi–Fekete típusú, azt kell mondjam, a kultúra kabaré figurái ilyen-olyan okokból sértődött emberek, ők beszélnek. Ők a beszélő arcok, a többiek pedig hallgatnak és dörzsölik a markukat. Szóval ez így nem jó.

– De akkor hogyan tovább?

– Örülök neki, Gyuri, hogy végre ilyen témát is előhoztál. A kortárs kultúra olyan szinten van hendikepes helyzetben, hogy valószínűleg – ezt így ki merem jelenteni – a történelemben nem volt ilyen. Tehát a kultúra, a művészet mindig kortárs volt az egész történelem folyamán, gyakorlatilag akik művészetet fogyasztottak, azok kortárs művészetet fogyasztottak az ókori görögöktől kezdve. Athén polgárai eljártak a színházba, és ott harmincezer néző nézte Szophoklészt és Euripidészt, akik versenyeztek egymással. Tehát a görögöktől kezdve Shakespeare-en Moliere-en Bachon és Mozarton keresztül egészen Molnár Ferencig, kortárs volt a kultúra. Ma ez nem így van. Tehát minimum három ilyen dolog tagolja szerteszét a kultúrát. Egyrészt a politikai leosztás, amiről beszéltünk, másrészt egy poétikai leosztás, tehát, hogy mit tudom én konzervatívok meg avantgárdok – most csak posztmondernek, így viccesen mondom ezeket a kategóriákat. És van egy van egy ilyen dolog is, hogy a kultúrafogyasztók is egyrészt nem nagyon foglalkoznak kultúrával, nem nagyon ismerik, hiszen az iskolában nem tanítják. Szóval rengeteg probléma van. És van még egy negyedik is, hogy sajnos a kultúra aktorai, tehát a kultúra résztvevői sem ismerik egymást, nincsenek egymásnak bemutatva, hogy így mondjam. Amilyen módon ez meg volt oldva, idézőjelben mondom, a két háború között, tehát volt egy kávéházi élet, ahol együtt voltak színészek és újságírók, írók és festők, és a festők lefestették az írókat, és az írók írtak a színésznőkről, a színésznők meg elszavalták a költők verseit. Tehát ez most egyáltalán nincs így, mindenki a saját bizniszével van elfoglalva. Aztán katasztrofális helyzet van, mert mindenki fut a pénze után, nincs szolidaritás igazából. Alig véletlenszerűen ismerik egymást az emberek. Szóval nagyon-nagyon rossz a helyzet.

– Valószínűleg a csökkenő finanszírozásból, a kevesebb pénzből el akarják foglalni a lehető legtöbbet azok, akik hatalom közelben vannak.

– Igen, tehát pontosan az van, hogy én ott voltam ugye két és fél évig a parlamentben, és érzékeltem a bőrömön azt, hogy az, hogy kultúra, egyszerűen nem érinti meg a döntéshozókat. Nem azért, mert kultúraellenesek vagy bunkók lennének, egyáltalán nem, tehát tényleg nagyon kitűnő szakemberek vannak ott, mindenféle területről. Viszont a kultúra...

– Nem hoz szavazatot. Valószínűleg az van mögötte, hogy a kormányzat vagy a kormányzat vezetése úgy áll hozzá, hogy hát ha ebből…

– Így van. Pontosan.

– …nem jön egy plusz szavazat sem, akkor az egész nem érdekel.

– Így van. Pontosan ide akartam kilyukadni. Tehát az van, nyilván, hogy mivel gyenge a lobbi, széttöredezett maga ez a társadalom, a társadalomnak ez a részhalmaza, mondjuk azok, akik a művészetből élnek, széttöredezettek, ennek megfelelően gyenge a loberejük, ennek megfelelően a döntéshozók úgy értékelik, hogy úgysem tudnak szavazatokat hozn, vagy akik benne vannak, azok már úgyis angazsálódtak valamelyik oldal irányába, és akkor nyugodtan kivehetik az erőforrásokat, hiszen gyenge lobbitól el lehet venni az erőforrásokat. Úgysem hoz szavazatot, a szavazatmaximálásban érdekelt döntéshozók számára tehát a kultúra mellékes, érdektelen dolog. Tényleg hab a tortán. És a kultúrának nem habnak kéne lenni a tortán, hanem ezen kéne alapulnia mindennek.

– Ez lenne a torta maga.

– Hiszen minden kultúra. Mondjál valamit, a létezés egyetlenegy szegmensét említsed, amelyik nem kultúra. A közlekedés kultúrájától az egymással való kommunikációig minden az, hogy eltakarítják-e a havat, minden, minden kulturális kérdés. Hogy te hogy szállsz fel a hatos villamosra, az is kulturális kérdés. És az úgynevezett magas kultúra pedig végképp nem a hab a tortán, hiszen a művek, a zene vagy az irodalom mind arra valók, hogy egyfajta ilyen kalauzt adjanak az élethez, hogy kell élni, hogyan éljél, mivel töltsd az életedet.

– Hogy hogyan élvezzük a szépet.

– Hogy kell örülni, hogy kell boldognak lenni.

– Vagy hogy szomorkodjunk a borzasztón, a tragédián. Igen.

– Most nyilván triviális, amit mondok, csak azért kell mondanom, mert az emberek azért nem nagyon szoktak ebben rendesen belegondolni. Hát akkor elmegyek jó, kész. Kulturált ember vagyok, akkor elmegyek egy színházba, és akkor fel tudom venni legalább az új kiskosztümömet meg a nem tudom mimet. De hát azért gondoljunk bele abba, hogy a görögök nem ezért jártak színházba, meg nem a sztori miatt jártak színházba, hiszen azok a darabok mind mélységesen a görög mitológián alapultak, azokat mindenki ismerte, még az írástudatlan proletárok is ismerték ezeket a történeteket. Azért jártak, mert tudták, hogy nemcsak a testtel kell foglalkozni hanem a lélekkel és a szellemmel is. Tehát a katarzis, a megtisztulás ugyanolyan fontos dolog, mint ahogy a testnek is meg kell tisztulnia. A szellemnek, az életnek is meg kell tisztulni. Az akkor benne volt a kultúrában. Mert az evidencia volt akkor az emberek számára és ma szánalmasan nem evidencia.

– Ma meg maradt nektek ez a tiltakozó levél.

– Jó, jó, én azt mondom, hogy az lenne az igazán jó, ha ezt egy kicsit mindenki a szívén viselné. Tehát mindenki, aki esetleg nem is feltétlenül híve mondjuk a kortárs irodalomnak vagy művészetnek, főleg az értelmiséghez beszélek, azért menjen be egy könyvesboltba és vegyen meg egy könyvet. A kortársaktól.

– Érezze meg, hogy ez fontos. Fontos.

– Ne olvassa el, rendben van, de…

– De olvassa. De.

– Oké, oké, de az már kicsit a következő lépés. Vegye meg, tegye fel a polcra vagy menjen el, egy kortárs szerző darabját nézze meg vagy egy mai filmet nézzen meg, ha még nincs is filmünk, nem is gyártanak filmet.

– Az állam pedig azt díjazza, amit a szakma művelői jónak tartanak. Hát ez volna a lényeg.

– Éreztem én, hogy egy kicsit már hosszú voltam.

– Azért gondolod, mert én mondtam a végszót? Nem baj. Ha rábólintasz akkor nekem az jó.

– Rábólintottam.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >