A „Bitó-szalon” első kézből – öninterjú
- Részletek
- Vendégek
- 2014. december 07. vasárnap, 06:27
- Bitó László
Nem először jelennek meg hírek a lakásunkban évente ötször-hatszor megrendezett fogadásról olyanok tollából, akik sohasem vettek részt az általuk Bitó-szalonnak nevezett eseményen. Eleinte nem zavartak ezek a másod- vagy talán sokadkézből származó híresztelések – és meg se próbáltam rájönni, hogy az ilyenkor nálunk megforduló több mint száz vendég közül ki fecsegett és milyen szándékból. Inkább az zavart, hogy ha bizonyos fórumokat annyira érdekel, mi folyik az ilyen „szalonokban”, milyen indíttatással kiket hívunk meg, miért nem kérnek tőlem interjút, hogy első kézből értesülhessenek róla, és esetleg meghívjak egy privát partihoz illő diszkrécióra képes újságírót is. Ennek hiányában, és mivel nincs semmi rejtegetnivalóm, készítettem kérdés és válasz – Q and A – formában az alábbi öninterjút.
Q.: – Úgy tudjuk, fontos politikai döntések, jelölések születtek az Önök szalonjában, ahová rendszeresen meghívja a balliberális tábor meghatározó személyiségeit. Hogyan jött létre ez a szalon, és mi a célja ezekkel az összejövetelekkel?
A.: – Mindig is számítottam rá, hogy egyszer visszatérhetek amerikai „száműzetésemből”: így aztán, amikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egyre több időt tölthettem itt feleségemmel, tudatosan kapcsolódtunk be a társadalmi életbe, építettünk ki egy baráti kört. Hazatérésem egybeesett tudományos pályám legfontosabb projektje, a glaukóma elleni szer sikeres bevezetésével. Ekkor megteremtődött az alkalom arra is, hogy visszatérjek első szerelmemhez, az irodalomhoz, és ezen keresztül álljak ki a szellemi csőlátás ellen. Így eleinte társaságunk leginkább írókból, művészekből, filozófusokból és egyéb bölcsészekből, például történészekből állt. Göncz Árpádot is mint szépírót, műfordítót ismertem meg. Ő kezdte el fordítani még angolul írt regényemet, az Istenjárást, még mielőtt más munkája akadt.
Q.: – Ő vezette be aztán a politikai életbe?
A.: – Nem. Tulajdonképpen én sosem léptem be a politikai életbe. A szinte rákosan burjánzó pártpolitika lépett be mindannyiunk életébe, és osztotta meg a társadalmat. A szellemi csőlátás ellen vállalt kiállásom késztetett arra, hogy szépirodalmi munkásságom rovására is egyre gyakrabban jelentessek meg többeket és gyorsabban elérő publicisztikákat.
Q.: – És miért éppen a balliberális oldal mellett kötött ki? Miután osztályidegenként ugyancsak meghurcolták a forradalom előtti években, a Rákosi-diktatúrában. Vagy talán szalonjában nem a baloldali tábor van jelen?
A.: – Bár alkatilag baloldalinak tartom magam, a csőlátás ellen csak úgy állhatunk ki, ha keressük a másként gondolkodók társaságát. Eleinte elég jó egyensúlyban voltak nálunk a bal- és jobboldali érzelmű vendégek. Aztán amikor elkezdődött a „magunkfajták és magukfajták” új osztályharca – a tudatos gyűlöletszítás –, a jobboldali érzelmű barátaink kezdtek elmaradozni, talán mert szégyellték azt, amibe belekényszerültek. De még tavaly is jött hozzánk néhány vezető fideszes személyiség, és november 15-ére is hívtam valakit, aki talán jött volna is, de aztán úgy hallottam, hogy „el vannak tiltva” tőlünk. Persze nem csak tőlünk... Ezt a megosztást tartom Orbán egyik legnagyobb bűnének. Ugyanakkor abban is látok okot optimizmusra – ami nélkül nem tudnék élni –, hogy milyen energiák szabadulnak majd fel, amikor népünk újraegyesülhet.
Q.: – Tehát igazak a híresztelések, hogy szalonjának célkitűzése Orbán Viktor kormányának a megdöntése?
A.: – Hangsúlyoznom kell, hogy az ilyen összejöveteleknek nincsen semmiféle céljuk azon túl, hogy a meghívottaknak alkalmuk legyen beszélgetni egymással. Bár én nem tudok mindegyik beszélgetésbe bekapcsolódni, biztos vagyok benne, hogy mindmáig az irodalom és a színház dominál, és nem csak a kortárs szelete: van egy törzsvendégünk, aki érdekes, halhatatlan anekdotákkal szórakoztat, de okít is minket. Őt szokta a legnagyobb csoport körülvenni – olykor talán húszan is. Illetve a zenei műsorra talán kétszer annyian is beszorulnak abba a szobába, ahol a zongora szól. Ezeket a műsorokat többnyire fiatal zongora-, hegedű- vagy gordonkaművészek, olykor (opera)énekesek részvételével állítja össze a feleségem.
Q.: – A politika talán nem is kerül szóba?
A.: – Persze hogy szóba kerül. Nyitottságom a másság iránt odáig is kiterjed, hogy meghívunk „politológusokat” is. Ez Pesten majdhogynem elkerülhetetlen, hiszen szinte naponta kerülnek elő újabb politológusok a tévében – vagy csak addig becsületes szakmával rendelkező emberek, talán újságírók egyszer csak ezt a címet íratják fel a képernyőre. Igaz, egyre többen próbálnak meg kiemelkedni közülük a politikai elemző titulussal.
Q.: – Miért ilyen lebecsülő a véleménye a politikával foglalkozókról?
A.: – Nézetem szerint a politika mindannyiunk ügye. Nem jó, ha erre szakosodott, de többnyire kellő tapasztalattal, mondhatnám bölcsességgel nem rendelkezők pestiesen szólva „osztják az észt” minden hullámhosszon. Részben ez vezethet a mai politikai apátiához, mert azok, akiknek nincsen politológusi plecsnijük, azt hiszik, hogy nekik nem kell vagy nem is szabad foglalkozni a polis, a város, az állam ügyeivel, ami pedig mindannyiunk feladata.
Q.: – Ha jól értem, túl a kulturális fórumon, a társadalmi diskurzus értelmében vett politizálásnak akar helyet adni a szalonjával. De akkor miért zavarja, hogy a szalon közbeszéd tárgyává vált?
A.: – Először is azért, mert az évek során a meghívotti körünk akkorára nőtt, hogy alig egy negyedét tudjuk csak egy alkalommal befogadni, és a többieknek nem hiszem hogy jólesik a médiából tudni meg, miből maradtak ki. De leginkább az zavar, hogy több helyen, főleg internetes portálokon rászálltak az egyik vendégünkre.
Q.: – André Goodfriendre gondol? De hiszen Ön is mondta, hogy ott volt.
A.: – Felhívtak az ATV-ből, és kérték, hogy erősítsem meg a hírt. Nem tagadhattam le, mert akkor akár összeesküvés-elméletek is születhettek volna, de arra kértem őket, kérdezzék meg az Egyesült Államok ideiglenes ügyvivőjeként fontos diplomáciai szerepet betöltő Goodfriend urat, hogy szeretné-e a részvételét egy ilyen vendégségben közzétenni. Persze a legtapintatosabb portálnak sem kötelessége, hogy ilyesfajta hozzájárulást kérjen, már csak azért sem, mert Goodfriend nem inkognitóban jött hozzánk. Az engedélykérést inkább gesztusnak tartottam, ami enyhítette volna a fájdalmamat amiatt, hogy egyik vendégünk kifecsegett valamit, amit egy magánpartiról nem illik kifecsegni, és a közhírré tételét legfeljebb a bulvársajtóhoz találtam volna méltónak, nem az ATV portáljához, ahonnan aztán tovább bulvárosodott, mint az egyik fórumon már maga ez a cím is jelzi: „Értelmiségi ‘házibuliban’ fakadt dalra az amerikai ügyvivő.” Ez a dalra fakadás arra emlékeztetett, ahogy egy videofelvétel szerint Orbán Viktorból egy dinom-dánom közepette kitört, hogy a „fehérvári huszárok” „sok kislányt meghágtak”. Százezer klasszisnyi különbség van a pornó, a nőket megalázó „danolás” és egy klasszikus számokból álló műsorban való részvétel között.
Q.: – És mi volt műsoron?
A.: – Annyit elárulhatok, hogy Mr. Goodfriend’s Ol’ man riverje a kulturális diplomácia szempontjából is nagyon jó választás volt, mert nagyon jól illusztrálja az itt gyakran lenézett amerikai musical társadalmi öntudatot gazdagító értékét. Ez a dal – tarthatjuk korunkbeli „áriának” is – például a négerek egykori nyomorúságára hívta fel a figyelmet: „fáradt vagyok élni, de félek meghalni”, hogy csak néhány szót idézzek a szövegből.
Q.: – Gondolom, nemcsak énekelni ment oda az ügyvivő úr. Elárulna valamit arról, hogy miről van szó leginkább az ilyen eseményeken?
A.: – Ahol az élet minden szférájából megjelennek jól ismert emberek, a kultúra, a tudományok és a politika aktuális kérdései nyilván fölmerülnek. De az az állítás, hogy ilyen alkalmakkor születtek meg fontos „királycsináló” döntések, már csak azért is értelmetlen, mert a vendégek olyan különböző nézeteket képviselnek, és annyira nincsen közös fórum, hogy aligha születhetne közös megegyezés, pláne döntés. Például azt is az én kontómra írták sokan, hogy Bajnai Gordon átengedte a miniszterelnöki jelöltséget Mesterházy Attilának, pedig ahol csak volt rá alkalmam, ennek az ellenkezőjét képviseltem. Olyannyira, hogy amikor nem az én „körömbe” tartozók, tehát akik nem voltak jelen korábbi beszélgetéseken, azt állították, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak van joga a jelölésre akkor is, ha nem a legalkalmasabb embert állítja jelöltjének, tüntetőleg kimentem a szobából – de sajnos tény, hogy aztán mégsem mentem haza.
Q.: – És az említett korábbi beszélgetések nem Önöknél voltak?
A.: – Vannak nálunk időnként tematikus beszélgetések is, amelyeknek semmi közük a „szalonokhoz”, ahol százhúsz-százharminc vendég is megfordul. A kiscsoportos „brainstorming”-délutánokon van egy megadott téma: egészségügy, oktatás vagy megújuló energia – amikor az adott téma iránt érdeklődő hat-nyolc embert hívunk meg. Ez egészen más műfaj, semmiképpen sem szalon. Ilyenkor a dolgozószobámban üljük körül az asztalt, „felgyűrt ingujjal”.
Q.: – Goodfriend úr is részt vett ilyen kiscsoportos foglalkozásokon? Gondolom némelyik téma érdekelheti őt.
A.: – Még nem ismerem annyira, hogy tudjam, melyik téma érdekelné kiemelten. Azt tudom, hogy nagyon érdekli a történelem, a magyar történelem is.
Q.: – Szereplése az utóbbi időben arra utal, hogy az ügyvivő úr érdeklődése alaposan kiterjed a jelenre...
A.: – A történelem a hobbija lehet, a jelen eseményeinek követése munkaköri feladata. A kormánypropaganda el akarja hitetni a néppel, hogy a Nyugat csak magyar hazaárulóktól tudja meg, mi folyik itt. Az amerikai kormány azért tart itt fenn hatalmas nagykövetséget, hogy a sajtó és a törvényhozás, a kormánydöntések és hatásaik megfigyelésével, elemzésével tájékoztassa Washingtont mindenről, aminek amerikai vagy geopolitikai szempontból bármi jelentősége lehet. Úgy, ahogy a mi követségünknek is elméletileg ez a legfontosabb szerepe. Vagy mostanában talán inkább az, hogy megpróbáljanak budapesti látogatókat túljuttatni az államhivatalok „portásain”. Mellékesen jegyzem meg, hogy nemrég volt egy washingtoni nagykövetünk, aki a gitárjával bűvölte el a kormány és a diplomáciai testület tagjait, sőt még Stephen Colbertet és a közönségét is.
Q.: – De gondolom, elismeri, hogy Goodfriend úr amerikai érdekeket képvisel itt.
A.: – Természetesen. De nézzük meg, melyek a legfőbb amerikai érdekek. Miután amerikai katonák ezrei adták életüket, hogy véget vessenek a véget érni képtelen első világháborúnak, majd Párizsban – miután a beteg Wilson elnök visszatért Amerikába – olyan békét hoztak létre, amely magában hordta a második világháború magvát, ez milliók életét követelte a náci diktatúra és a japán fanatikus imperializmus legyőzéséhez. Olyan nehéz elképzelni ezek után, hogy Amerika legfőbb érdeke a diktatúrák egyedüli ellenszere, a demokrácia meghonosítása, ha kell helyreállítása és megerősítése világszerte?
Q.: – De miért kellett az Egyesült Államoknak magára vállalnia a világ csendőre szerepet?
A.: – Ezzel a minősítéssel én nem tudok mit kezdeni, ugyanis teljesen másról van szó. Miután az első világháborúban – mint az imént mondtam – több mint százezer amerikai katona halt meg, Amerikában elterjedt a „rendet teremtettünk Európában, de soha többé nem térünk vissza oda” izolacionista, azaz elszigetelődéspárti politikai nézet. Azután jött a német és a japán rasszista imperializmus, amely mégis újra világmentő szerepbe kényszerítette bele Amerikát, és a sztálini Komintern világuralmi törekvéseinek megfékezésére az amerikaiaknak végül el kellett fogadniuk, hogy jobb vállalni a „csendőrszerepet” állandó jelenléttel, és ennek megfelelően NATO-t és egyéb szövetségeket alakítani, mint időnként partra szállni hatalmas vérveszteség árán az újra és újra kisarjadzó diktatúrák letörésére. Mi beléptünk egy ilyen szövetségbe, tehát ha ezt a kölcsönös védelmi rendszert „csendőri” szerepnek tartjuk, akkor saját magunk csendőreinek is kell lennünk.
Q.: – Talán csak nem ennek a nevében tiltanak most ki magyar állampolgárokat az Egyesült Államokból?
A.: – Jelenlétével a világ minden táján az amerikai külügynek egyedülálló rálátása van a geopolitikai folyamatokra, így nem maradhat néma, ha valahol regionális konfliktusról, instabilitást teremtő folyamatokról szerez tudomást. És most ilyesmit észlel a magyar miniszterelnök játszmáiban. De amikor amerikai érdekekről beszélünk, figyelembe kell vennünk azt is, hogy az Egyesült Államok nagyon sok népből kovácsolódott össze – és például Floridában a kubaiak, a délnyugati államokban a mexikóiak, megyei szinten akár a lengyelek vagy a magyarok is nagy szerepet játszanak a politikai életben, akár egy választást is eldönthetnek. Így az amerikai külügy és belügy sok vonatkozásban fedi egymást. Természetesnek tartjuk, hogy Antall József tizenöt millió magyar sorsát viselte a szívén, akárhol éljenek is, határon innen vagy túl. Ha elfogadjuk, hogy az Egyesült Államok ugyanígy a szívén viselheti az amerikai népet kitevő nagyon sok nemzet fel- és lemenőinek a sorsát, akkor talán jobban megértjük, milyen széleskörű, mondhatjuk globális a természetes amerikai kulturális, politikai, stratégiai, valamint érzelmi kötődés a világ népeihez. Talán az is segít megérteni a magyar és az amerikai világnézet és világérzés közötti különbséget, ha figyelembe vesszük, hogy szemben a mi nemzeti intézményeinkkel (és dohányboltjainkkal), illetve a parlamentünkkel, az amerikai kongresszusban mindig megtalálhatjuk több tucat nép leszármazottait, és általában minden szinten nagy nyitottság találhatunk a másságra, a más nézetek iránti érdeklődésre. Így egyáltalán nem voltam meglepve, hogy Mr. Goodfriend elfogadta meghívásunkat, bár annyian akartak beszélgetni vele, hogy én alig egy percre kötöttem le őt, szinte csak annyira, hogy üdvözöljem, amikor véletlenül rátaláltam a sokaságban.
Q.: – És önt nem zavarja a gyakran elég durva vádaskodás, amit hallhatunk tőle és olvashatunk a nyugati sajtóban?
A.: – Szemben mindazzal, ami róla elhangzott, Mr. Goodfriend olyan visszafogottságot mutat, amilyenre csak egy profi diplomata képes. Egyébként a nyugati sajtóban is fokozódó frusztrációt észlelek amiatt, hogy a magyar kormány úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó. Szóvivői és szószólói inkább megjátsszák a félkegyelműt, mintsem hogy bevallják: már régen tudják, hogy lelepleződött a bűnszövetség, amely miatt én az Orbán-rendszert korruptokráciának neveztem már 2012-ben, a belső gyarmatosításról szóló cikkemben is,
és amely miatt egyre több hang szólal meg, nemcsak az utcán, hanem már a Fidesz berkein belül is. Bár egyelőre az udvaroncok belsőbb köréből – akiknek a hangja talán eljutna a főnökhöz – senki sem meri kimondani, hogy a király meztelen.
