Schmitt helyesírása: válasz a válaszra
- Részletek
- Napi apró
- 2011. március 22. kedd, 04:13
- Lévai Júlia
Mihancsik Zsófia vitába szállt azzal, amit a Schmitt-féle helyesíráson való gúnyolódásról írtam.
Az egyik, fontos állításom ez volt:
„Morális kérdésnek legfeljebb azt lehet tekinteni, ha valaki nem akar tudni róla (t.i. az adottságai gyengeségéről, L.J.), vagy tagadni szeretné, holott nyilvánvaló. De talán ez sem elég az illető moráljának univerzális megítéléséhez”.
Ez, a zárójeles részeket kivéve, egybe vág Mihancsiknak ezzel a gondolatával:
„Ha úgy volna (de miért volna úgy?), ahogy Lévai Júlia írja, hogy Schmittnek van mentsége – diszlexiás, megöregedett, tanulásképtelen stb. (de akkor miért alkalmas köztársasági elnöknek?) –, akkor viszont tisztában kellene lennie ezzel a komoly hiányosságával. Ha volna önreflexiója”.
A lényeget illetően tehát mindketten ugyanazt mondjuk: nem az a baj, hogy valakinek gyengék valamiben az adottságai, hanem hogy nem tud róla. Ami a különbség kettőnk közt, az annak megítélése, hogy egy ilyen, részképességbeli hiba valóban megkérdőjelezheti-e egy ember alkalmasságát egy magas posztra. Szerintem nem, pontosabban nem ez az a képtelensége, amely alkalmatlanná teszi. Michelangelótól kezdve számos tudósig, államfőig diszlexiások sora volt alkalmas kiemelkedő produkciókra (ha jól emlékszem, Niels Bohr volt az, aki például szinte egyáltalán nem tudott írni, a felesége jegyezte le az összes mondandóját, de ettől még Nobel-díjas teljesítményt nyújtott). Tudom, nálunk kell még vagy húsz év ahhoz, hogy a közvéleményben is evidencia legyen: a diszlexia ugyanolyan fogyatékosság, mint mondjuk a vakság (mert hiszen a diszlexiás agyának egy része "vak" bizonyos dolgokra), de nekem ezt már nincs időm megvárni. Számomra ezen gúnyolódni már most olyan, mintha valakinek a vakságán vagy a sántaságán gúnyolódnának.
A diszlexia egyébként (ha csak nem dolgoznak rajta kisgyerek-kortól, márpedig Schmitt fiatal korában nem is tudták, mi az, nemhogy kezelték volna), szóval a diszlexia rettenetesen alattomos, agyi kapcsolási hibákból áll, amelyekre nem mindig lehet felkészülni. Ennyiben kétségtelenül igaza van mindenkinek, aki azt mondja: akkor Schmitt vegyen maga mellé valakit, mankóként, aki segíti ebben, vagy kerüljön el minden olyan helyzetet, amelyben megcsúfolhatja őt például a helyesírási képtelensége. Na és persze azonnal hagyja abba azt a marhaságot, miszerint köztársasági elnökként neki a magyar nyelvet kell védenie.
Amihez viszont azt tenném hozzá: ez akkor is marhaság volna, ha amúgy tökéletes lenne a helyesírása!
Ami pedig a „hibát vét” kifejezést illeti: mondhat nekem ez ügyben bárki, amit akar, az én fülemnek ez mindig élesen csikorogni fog.
Amellett abban, amit én mondtam, szó sincs arról, hogy a „vét” és az „elvét” szavak jelentése teljesen más volna.
Ha bármilyen módon rákérdezünk arra, hogy mit, hogyan, mihez képest vét valaki, valamilyen toldalék – vagy igekötő, vagy névutó, valami egyéb kifejezés (tehát pl. az „el-„ vagy az „ellen”) – oda fog kerülni a szó mellé. A „vét” szóból az én érvelésemben egyszerűen azért lett „elvéteni”, mert átformáltam a mondatot, és beletettem a „képes”, „tud”, „lehet” szót: „senki se tudhatja elvéteni a hibát”, illetve: „a hibát nem lehet elvéteni’. Attól ez még ugyanaz a „vét” ige maradt, gyökeresen semmiképp sem változott meg a jelentése. (Az „eszi a meszet” kifejezésben sem kerül oda az enni szónak egy gyökeresen eltérő jelentése attól, hogy azt mondom: „senki se eheti meg a meszet”.
Mindazonáltal természetesen mindenki azon gúnyolódik, amin akar, én azonban ezt változatlanul fölöslegesnek és ízetlennek érzem.
(Lévai Júlia)
