Utazás a térdem körül amerikai módra
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2011. április 17. vasárnap, 07:52
Ez történhetik idővel: elkopik az ember térde vagy csípője. Hál’ istennek, ahogy valaki viccesen írta nekem, az alkatrészeket ma már ki lehet cserélni. Ez történt velem is. Két és fél héttel ezelőtt megoperálták a térdemet. A régi elnyűtt helyett kaptam egy újat.
Magyarországon az egészségügyi ellátás még mindig kórházcentrikus. Itt nem. Errefelé az ember csak akkor megy kórházba, ha valamilyen operációra van szüksége, vagy agyvérzéssel, infarktussal viszik a kórházba.
Hadd írjam le röviden, hogy én milyen úton-módon kerültem ahhoz az ortopéd sebészhez, aki elvégezte az operációt. Az orvosok kézről kézre adják az embert. A háziorvosom például listát készített azokról a specialistákról, akikben megbízik, és akiket ajánlani tud pácienseinek. Rajta keresztül kerültem jelenlegi bőrgyógyászomhoz, a bőrgyógyászon keresztül a reumatológushoz és innét egyenesen az ortopéd sebészhez. Na persze, mindez körülbelül tíz évet vett igénybe.
Azt, hogy valami nincs rendben a jobb térdemmel, már legalább három éve tudom. Három évvel ezelőtt a problémát „mérsékeltnek” nevezte a reumatológus, de azóta érezhetően romlott a helyzet. Mindenféle röntgen nélkül is tudtam, hogy itt előbb-utóbb operációra kerül majd sor. A nyáron már komoly fájdalmaim voltak; nehezen tudtam fel- és lemenni a lépcsőkön. Az orvosom két sebészt ajánlott. Az interneten rákerestem az egyik sebészre, és már ebből is kiderült, hogy a reumatológus jó helyre küldött. Dr. J. I. eddig már több mint ötezer ilyen operációt hajtott végre. Akárkivel beszéltem, mindenki hallotta hírét, és dicshimnuszokat zengtek róla. És mivel J. I. ilyen népszerű, a rendelőben próbáltak rávenni arra, hogy egy másik sebészt válasszak, akire nem kell hosszú hónapokat várni. De én vártam, és azt hiszem, helyesen tettem.
Mint kiderült, J. I.-nek két kórházzal van szerződése: a Yale-New Havennel és a Milford Hospitallal. Milford mindössze néhány kilométerre van New Haventől, és nem olyan híres hely, mint a Yale Medical School klinikája. Ennek ellenére én Milfordot választottam, mert ott egy egész osztályt rendeztek be csak csípő- és térdprotézis-operációkra. Abban a kórházban, azon az osztályon mindenki csak ezzel foglalkozik. Már a 12 egyágyas szobát is úgy rendezték be, hogy megfeleljen a követelményeknek. Mint később megtudtam, ha a Yale-New Havent választottam volna, akkor az operációt már március 28-a előtt el tudta volna végezni a sebészem. Tehát mások is úgy gondolták, hogy Milfordban jobb lesz az ellátás.
Nem sokkal azután, hogy először találkoztam J. I.-vel, felhívtak a rendelőből telefonon, és bejelentették, hogy az operáció március 28-án lesz. Küldeni fognak egy csomagot, amiben részletesen leírják, hogyan kell felkészülni az operációra.
Egy hónappal az operáció előtt meg kellett jelennem egy előadáson, ahol a gyógytornászok és az ott dolgozó ápolók pontosan elmagyarázták, mi is vár ránk. Az előadás érdekes és tartalmas volt. Ugyanakkor kaptunk egy harmincoldalas füzetet, amelyben részletes felvilágosítást kaptunk. Volt ott minden: egy névre kiállított kártya, hogy majd később, a repülőtéren ne álljak ott magyarázat nélkül, és nehogy véletlenül fegyvereket keressenek nálam. A háziorvosomat ők értesítették, hogy meg fognak operálni, illetve hogy milyen vizsgálatokra lesz szükségem. Időpontokat is rögzítettek. Megadták, hogy az operáció után kivel és mikor kell majd találkoznom. Szóval hihetetlenül alaposan felkészítettek a műtétre. Bizonyos instrukciók megleptek egy kicsit. Kaptam például valamiféle antiszeptikus folyékony szappant, amit két alkalommal kellett használni az operáció előtt. Egyszer a műtét előtti este, egyszer másnap reggel. Mindkét alkalommal hajat is kellett mosni.
Az operáció hétfőre esett. Pénteken felhívtak telefonon, és közölték, hogy két órával az operáció előtt, reggel 10:30-kor kell megjelennem a kórházba. Minden igen simán ment. A ruháim egy nagy nejlon zsákba kerültek, amit egy „önkéntes” (volunteer) vitt fel a szobámba, amit addig nem láttam. Mindenki nagyon kedves volt, és hamarosan megjelent a sebész is, aki egy filctollal megjelölte a lábamat, amelyet operálni fog. Nem tudom, milyen tollat használt, de a mai napig látni a combomon a J. I-t.
Az operáció utáni ellátásról csak jókat tudok mondani. A térdemre rátettek egy szerkezetet, amely folyamatosan jeget szolgáltatott. A lábamat magát egy olyan szerkezetbe rakták, amely igen lassan felfelé, illetve lefelé mozgott, azaz állandó mozgásban tartotta a lábamat. Leginkább ugyanis a trombózistól félnek. Ezért volt az állandó mozgatás, és ezért kell még három teljes hétig véralvadásgátlót kell szednem.
Az operáció utáni reggel megjelent három gyógytornász, egy markos férfi és két fiatal nő. Lábra állítottak, valami hevederfélét tettek a derekamra és egy járókeretet adtak a kezembe. Megyünk a folyosóra sétálni. Egyszer-kétszer összecsuklott a jobb térdem, ilyenkor az egyik gyógytornász elkapta a hevedert, de délutánra már sokkal jobban ment a dolog. A séta is hosszabb lett.
Három napot töltöttem a kórházban. Naponta kétszer jöttek a gyógytornászok. A harmadik nap után két lehetőség van. Ha van valaki otthon, aki főz, lábra állít, lefektet, sétáltat és így tovább, akkor mehetsz haza. Ha nem, akkor rehabilitációs osztályra kerülsz. Én hazamentem, és másnap reggel már ott volt nálam a gyógytornász is.
Róla hosszabban kell írnom. Bradnek hívják, és fantasztikus ember. Hetente négyszer jön, általában reggel fél kilenckor. Jókedvűen, mosolyogva, és állandóan dicsérve az akaraterőmet. Ugyanakkor ez az ember nem viccel. Megköveteli, hogy a páciens keményen dolgozzon. Még akkor is, ha a tornagyakorlatok nagyon fájdalmasak. Talán a második napon Brad kijelentette, hogy most pedig le fogunk menni a lépcsőn. És lementünk. Két nap múlva sétálni mentünk. Néhány nappal később már igen hosszú sétát tettünk. Nem sokkal később már normálisan le tudtam menni a lépcsőkön. Közben állandóan mérte, hogy milyen szögben tudom hajlítani a térdemet. Két hét alatt 90-ről feltornásztam magam 102-re.
Brad ma jött utoljára. Annyira megkedveltem, hogy majdnem elpityeregtem magam, és láttam, ő is sajnálja, hogy már nem jöhet hozzám. Hétfőtől kezdve hetente háromszor a rehabilitációs központba megyek. Új gyógytornász. Valahogy nem hiszem, hogy ilyen jó kapcsolatom lehet bárki mással.
A kórházban hihetetlenül sok ember vett körül. Már említettem a három gyógytornászt, akiket angolul „physical therapist”-nek neveznek. Így aztán nem tudtam hova tenni, amikor megjelent a szobámban egy nő, aki bemutatkozott, hogy ő az „occupational therapist”. Mint kiderült, ő volt az, aki megrendelte a járókeretet és a botot, amelyek néhány órán belül már ott is voltak a szobámban. Ezen kívül megjelent egy „patient representive”, aki az iránt érdeklődött, hogy mennyire voltam megelégedve a kiszolgálással és az ellátással. Néhány nappal ezelőtt pedig a kórház küldött egy kérdőívet, sok-sok kérdéssel arról a három napról, amit náluk töltöttem.
Mindezt a Medicare fizeti: ez minden amerikainak jár 65 éven felül. Nincs co-payment, nincs hálapénz. Így aztán nem csoda, ha az amerikai Medicare bajban van, mint ahogy az egészségügyi ellátás majdnem mindenütt a világon. Mostanában éppen ezen vitatkoznak a republikánusok és a demokraták. Az előbbiek, ha tőlük függne, egyszerűen megszüntetnék ezt a szociális ellátást. De ha változtatnak is a rendszeren, ez csak azokat fogja érinteni, akik jelenleg 55 éven aluliak.
Eddig a beszámoló a sokak által agyonszidott amerikai egészségügyi ellátásról.
